Antoni Judit: Tapa, a fakéreg művészete. Válogatás Ignácz Ferenc gyűjteményéből. (Távoli világok emberközelben I. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)

Matavai öbölben szerzett első benyomásait így összegzi a növényről, mely nélkül aligha folytathatta volna útját, elegendő élelem hiányában: „A kenyérgyümölcs körülbelül akkora fán terem, mint egy közepes gesztenyefa: levelei tojásdad alakúak, s nemegyszer a másfél láb hosszúságot is elérik; öblös bevágások vannak rajtuk, akárcsak a fügefalevélen, melyre formában, színben és a törés után kibugygyanó tejszerű fehéres folyadék révén is hasonlítanak. A kenyérfa gyümölcse körülbelül gyermekfej nagyságú: felületét hálószerű recézés borítja, szarvasgombára emlékeztet; héja finom, torzsája pedig körülbelül olyan vastag, mint egy kés nyele. Fogyasztható bele a héj és a torzsa közt foglal helyet: hófehér és olyan puha, mint a friss kenyér; két vagy három darabra szokás szétvágni és evés előtt meg kell pirítani, íze gyenge, de kellemes, s a szentjánoskenyérrel sütött búzakenyérhez hasonló." (Cook, 1962. p.57) A polinéz szigetvilágban uru, maiore (Tahiti), kuru (Rarotonga), vagy ulu (Szamoa, Hawaii), illetve a Marquesas-szigeteken mei néven ismert és termesztett növény fiatal ágait használják fel a tapa készítésére. A polinézek több változatot is kitenyésztettek kedvenc fájukból: a tapához a legjobb anyagot a „puupuu" (Tahiti) adta, amelynek fehéres színe a szederfáéval vetekedett. Az utolsóként maradt nyersanyagról krónikásunk ezt jegyzi meg: ,,..a harmadik fajtát Ficus-faj háncsából állítják elő: durva, kemény s olyan színű, mint az egészen sötétszürke papír, s noha szemre és tapintásra a másik kettőnél kevésbé kellemes, mégis a leghasznosabb, mert az előbbiekkel ellentétben nem ereszti át a vizet. Ezt a harmadik fajtát rendszerint illatosítják, s a tahiti főnökök gyászszertartásokon viselik: egyébként elég ritka." (Cook, 1962. pp. 136-137) A Ficus prolixa (L.), melyet itthon fikusz, fügefa, esetleg banyan néven ismerünk, általában 25-30 méter magas, igen széles koronájú fa, rengeteg, függönyszerűen lelógó léggyökérrel, amelyekből gyakran új törzsek fejlődnek ki. Őshazája feltehetőleg India vagy Malajzia volt, de főleg a trópusi Ázsiában, illetve az óceániai szigeteken terjedt el. Levelei viszonylag kicsik, 15-20 cm hosszúak és virágai is aprók. Termése 2 centiméteres gömbforma, sárga, éretten vöröses színű. Az előző két növényhez hasonlóan ragacsos, tejszerű nedvet tartalmaz, amely a tapa-készítésnél megkönnyíti a rétegek összeragasztását. Az a tény, hogy a belőle készült tapa vízhatlan volt, illetve, hogy a másik két növényből előállított anyag gyorsan száradt, igen előnyösnek bizonyult a trópusi körülmények között. Amikor 1840 körül az európai misszionáriusok - és a textilkereskedők- hatására és nyomására a helyi őslakosság felhagyott a tapaviselettel és előnyben részesítette az új szöveteket, a szigetlakók körében egyre gyakoribbá vált a tuberkolózis az éghajlathoz kevéssé alkalmazkodó ruházat hátrányai miatt. Tapát a banyan (szamoai és marquesasi nyelven: aoa) fiatal ágaiból és gyökereiből (amelyek általában nem vastagabbak 3-5 centiméternél) készítenek, az anyag világosbarna színű: régen ezzel takarták le a fekvőhelyeket és ebbe csavarták a szentélyeken felállított istenszobrokat is. A tapa készítése Cook, aki feltehetőleg több ízben is láthatta, hogyan készül a tapa, s a műveletet a tahiti kézművesség legfontosabb ágának, még az angol textilipari munkások számára is hasznos tanulságokat nyújtó munkának tartotta, igen részletesen ismerteti az eljárást. Az ő leírása a leghitelesebb beszámoló a tapa készítésének módjáról, ezért ismét rá hagyatkozom: „Noha a háromféle fa háncsából különböző minőségű anyagokat készítenek, az előállítási mód azonos. Beérem tehát azzal, hogy ismertetem a legfinomabb fajta készítésénél alkalmazott eljárást. Mikor a fa megfelelő magasra nőtt, a Tahitibeliek kivágják, lenyesik ágait, s eltávolítják