Antoni Judit: Tapa, a fakéreg művészete. Válogatás Ignácz Ferenc gyűjteményéből. (Távoli világok emberközelben I. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)

gyökereit és csúcsát. E fácskák kérge hoszszanti irányban hasítva könnyen leválik, s ha már jó csomót gyűjtöttek össze belőle, valamilyen patakba viszik, nagy köveket raknak rá, hogy el ne ragadja az ár, s így áztatják. Mikor úgy gondolják, hogy rostjai már kellően meglazultak, a szolgák a patakhoz mennek, s meztelenre vetkőzve a vízbe ülnek, hogy lefejtsék a belső háncsot a külső zöld kéregburkolatról: ebből a célból a kéregdarabot csiszolt, sima deszkára helyezik és igen gondosan lekaparják egy kagylóval (Teliina gargadia), melyet kereskedőink tigrisnyelvnek neveznek; közben állandóan vízbe merítik, mindaddig, míg csak a belső háncsréteg egészen finom rostjai maradnak vissza. A délután így megdolgozott háncsot este banánlevelekre teregetik; a munkának ez a része valószínűséggel bizonyos nehézségekkel járhat, mert a család vezető nőtagja mindenkor gondosan felügyel a műveletre, egyik darabot a másik mellé terítik, tizenegy-tizenkét vessző hosszúságban és körülbelül egy láb szélességben, két vagy három réteget helyeznek így egymás fölé. Igen vigyáznak arra, hogy az anyag mindenhol hasonló vastagságú legyen, ha előfordul, hogy az így rétegzett háncsanyag egyik helyen vékonyabb, mint máshol, a hiány kitöltésére egy vastagabb darabot illesztenek oda. A háncs így marad másnap reggelig, addigra a víz, melyet magába ivott, jórészt már elpárolgott, s a rostok olyan jól összeállnak, hogy valamennyi réteget egy darabban fel lehet emelni. Miután a darabot így felemelték, egy erre a célra készült nagy fadeszka csiszolt, sima lapjára helyezik, s a szolgák körülbelül egy láb hosszú és három hüvelyk vastag kis fasulykokkal ütögetik, melyek az etou nevű keményfából készültek. Ez a szerszám nagyjából hasonlít a négyszögletes borotvafenő bőrhöz, de nyele valami-vei hosszabb, s mind a négy oldalát többé-kevésbé mély barázdák, illetve többé-kevésbé kiemelkedő bordák rovátkolják. Az egyik oldalon, ahol a rovátkolás a legdurvább, a rovátkák zsineg vastagságúak, ahol pedig a legfinomabb, selyemszál vastagságúak, a másik két oldalon arányosan finomabbak, illetve erőteljesebbek. Először a sulykoló legdurvább rovátkolású oldalával verik a háncsot, ütemesen, ahogy nálunk a kovácsok az üllőt szokták. A háncs az ütések alatt kinyúlik, és a szerszám rovátkái szövésszerű nyomot hagynak rajta; majd a sulykoló másik oldalával veszik munkába, s utoljára következik a legfinomabb felületű oldal; most már a háncsanyag készen kerül ki a munkás kezéből. Néha többszörösen összehajtják ezt az anyagot, miközben a sulykoló legfinomabban rovátkozott oldalával ütik; ilyenkor elvékonyodik, csaknem pókháló könnyűségűvé válik, s ebben a formájában hobunak nevezik. A kelme levegőn igen szépen megfehéredik, de még fehérebb és lágyabb lesz, ha viselés után ismét mossák és sulykolják. Ennek a kelmének különböző finomságú válfajait ismerjük, aszerint, hogy hajtogatás nélkül többet vagy kevesebbet sulykolják. A többi kelme szintén aszerint szép vagy kevésbé szép, hogy mennyit sulykolták: de különbséget jelent az is, hogy milyen anyagból készült. A kenyérfa kérgét csak akkor hántják, mikor törzse már sokkal hosszabb és erősebb, mint a fügéé, amelyet csak igen fiatalon használnak. Ha a Tahiti-beliek viselés után ki akarják mosni ruhájukat, folyóvízbe áztatják és egy darabig otthagyják, miután kőnehezéket tettek rá: majd óvatosan kifacsarják belőle a vizet; néha újjáalakítják az anyagot olyanformán, hogy több darabot egymásra raknak, s a sulykoló legdurvább lapjával ütik; ilyenkor az anyag eléri a mi angol szöveteink vastagságát, de sokkal puhább és simább, ha már egy ideig viselték, mert különben a sulykoló alól kikerülve, először még merev. Sulykolás közben az anyag néha elszakad, amin azonban könnyen segítenek: a pea gyökeréből készült ragasztóval hozzáillesztenek egy darabot, mégpedig olyan finoman, hogy senki észre nem veszi. Az asszonyok pecsétek eltávolításával is foglalatoskodnak, s ezt olyan ügyesen csinálják, mint a mi hölgyeink a hímzést vagy kötést.