Ignácz Ferenc: Pápuaföld (Gödöllői Városi Múzeum, 2001)
Sang-guma Tanga-nam. Élet és halál
Sang-guma Tanga-nam Élet és halál f z a titokzatos két szó, melyről nem szívesen beszélnek az itteni emberek. Sőt mondhatnám, hogy félnek e két szótól, még csak megemlíteni is. Miérté Mert ez a két szó jelenti számukra az életet és a halált. Akár a dohányosoknak a füstölés vagy az alkoholistáknak az italozás, ugyanolyan szenvedély a kannibalizmus is. Az ősi rítust űző törzseknél nem mindegyik ember szervezete fertőzött, erre inkább a fiataloké hajlamos. Főleg kíváncsiságból őseik rituális szokásait szeretnék utánozni. Akármi áron, de megszerzik a szükséges emberhúst, akár a drogosok a drogot, hogy szenvedélyüknek élhessenek, és ha másképp nem megy, képesek a frissen elhantolt testet kikaparni és azt fogyasztani. Ezt igazolja az a tény, hogy ha valahol egy családban meghal valaki, három-négy napig őrködnek mellette, hogy el ne tűnjön a holttest. Olykor a temetés után is őrködni kell vagy a tehetősebbje körbebetonozza a sírt és takarja. A félelem olykor nemcsak az ellenséges szomszéd törzsekre irányul, hanem a saját törzsön belül is, mert a fertőzött szervezet, ha kívánja az emberhúst, akkor ki kell elégíteni, mert különben a sajátja emésztődik fel „a benne lakozó patkányoktól". Azt mondják „ha ezeket az örökké falánk állatokat nem eteti a gazdája, az ő belsejét rágja el, és ez a halálát okozza". Ezért muszáj megetetni, néha saját törzsbélivel is. A Mount Hägen környéki kórházak tele vannak gyomorbeteg emberekkel, legtöbbje fekélyes beteg, ezeket ha nem is gyorsan, de ki lehet gyógyítani, már amelyik elmegy a kórházba, mert még több azok száma, akik nem mennek és a belsejükben lakozó patkányokra hárítják a maró fájdalmat. így már érthetőbb a patkánymese és talán el is fogadható, mert ezeknek az embereknek a többsége még a kőkorszakban él. Nagyon nehéz a gondolkodásukat egyik napról a másikra megváltoztatni. Talán nem is volna ajánlatos, mert annyira erős az ősi rítusok szellemiségével átitatott életvitelük, hogy minden próbálkozás csak nagyobb bajt okozna. A többgenerációs, türelmes nevelés fog eredményt hozni, de addig csak óvatosan. A hegyi törzseket rendszeresen látogattam, területüket még gyakrabban, úgy éreztem, hogy befogadtak, mert legtöbbször segítettek és a kísérőim is közülük kerültek ki. Hosszú évek alatt annyi mindent láthattam és annyi mindent elmondtak, ami más idegennek titok maradt. Ezért szerencsésnek mondhatom az együttműködésünket minden területen. Egy napon történt, amikor a togobai missziós telepen tartózkodtam, hogy a telepünktől nem messze lévő szögletes kis kunyhó egyetlen lakója meghalt. Féltve az emberhúst evőktől, behozták a telep kápolnájába, de mivel az éjjel-nappal nyitva van, még azt sem találták biztonságosnak, ezért átvitték a filmvetítő helyiségbe, mert azt zárni lehet. Ott őrizték több napig, csak azután temették el. Mi ez, ha nem félelem, még a saját törzsön belül is<^ Csak akkor vitték a temetőbe elföldelni, mikor már kezdett szaga lenni, mert akkor már nem nyúlnak hozzá. Már írtam a helyi újságban is arról a borzongató eseményről, ami szintén itt történt a missziós telep közelében. Csak röviden vázolom, mert a későbbiekben egy teljes fejezetben számolok be róla. Az történt, hogy a szomszédos törzstől látogatóban volt Togobában egy fiatalember, és mivel nincsenek ellenséges viszonyban az itteni törzzsel, szabadon kószálhatott a területen. Megtudta, hogy az előző napon baleset következtében elhunyt gyermeket temettek, kilopakodott hát a temetőbe, kiásta a halottat, és eltűnt vele. Mire megtalálták a rejtekhelyét, már csak kezek-lábak maradtak egy zsákban. A fiatalember eltűnt. A keresésére indult emberek már csak a lábnyomát találták. Ezeken kívül még más területen történt eseményekről is beszámoltam az újságokban, de igen sokan kétkedve fogadták, főleg otthon, Magyarországon. Mást nem tudok mondani számukra, SANG-GUMA TANGA-NAM
