Ignácz Ferenc: Pápuaföld (Gödöllői Városi Múzeum, 2001)

Kezdetnek nem rossz! Charley ciklon

szinte lehetetlen volt írásban érzékeltetni. A szerencsecsillagom akkor is és azóta is velem van, így reménykedem, hogy jó darabig nem fog elhagyni. Most egy kis galéria erdőség mellett kanyarog az út, a motorom hangja ütemesen duruzsol, nem hinném, hogy ez a fák koronáját cibáló szél túltenne bármelyik afrikai vihar-élményemen. Egy dombot megkerülve űjra az óceán vizét látom. Már nem zöldeskék színezetben, hanem habzó, morajló, sötét színű, eltakarva a parti homokos területet is. A fellegek szinte koromfeketék, itt-ott fényes foltokkal tarkítva. Ez már nem tréfadolog, mit mondhat a rádió, bekapcsolom végre, keresem a brisbane-i rádióadó sávját, egyelőre mindenütt csak recsegés, végre férfihang, de csak részletekben kapok értelmes szöveget. Valahogy kihámozom, a Charley ciklon közeledik a tenger felől Queensland partjai felé. Már a mögötte jövő forgószelet is hallom. így is szorongást érzek egy pillanatra, mert még nem volt dolgom vele, és nem tudom, mennyivel különbözik az eddig átélt viharoktól. Az ablakomon homokkal kevert kavicsszemek pattognak, a Landrover erős, igen sokat kibíró kocsi, ez nem lehet akadály számára, a nagy behemót test stabilan halad az úttesten. Úgy érzem, nincsen akadálya, hogy továbbhaladjak, biztonságban érezhetem magam itt a kocsibelsőben. A lilásra váltott sötétség már fölém ért, mindenesetre bekapcsolom a kocsi lámpáit, hogy más is lásson engem a nagy porban. A hangja is dübörgőbb lett, mint egy rockkoncert üvöltése. A kavics- és homokzáport is felváltotta az igazi eső, egyre vadabb, egyre durvább változatban. Szinte alig látom az úttestet, le kell fékeznem a kocsi rohanását, már egy percig sem állítom, hogy biztonságban érzem magam itt a kocsibelsőben. Dehát mit is kellene tennem, talán a rádióm adhat tanácsot, leállók az út szélére, és próbálom szólásra bírni a recsegő masinát. Csak foszlányokban jön a hang, fel a magaslatra, talán ez nekem szól. Igen, magaslatra, de hova, hiszen ez egy síkvidék. Be a sebességbe, és gyerünk tovább, amíg lehet, nincsen megállás! Vagy csak gondolom, hogy nincsen megállás, talán ha egy mellékutat találok, még az is jobb, mint itt az óceán közelében. De nincsen mellékút, még a földkupacok is eltűntek a környékről. Egy kis folyónak a hídján robogok át, alatta megduzzadt ár hömpölyög, de visszafelé, ami biztos jele annak, hogy nyomul errefelé az óceán. Máskor örömmel veszem, ha minél hosszabban tart az országút az óceán mellett, de most jobb lenne minél távolabb, nem számít, azért is arra kanyarog. Egy személygépkocsit már régen elsodort volna ez az erős vihar. A kocsi orra úgy tolja a szennyes áradatot, mint egy hókotró a havat, a hátulja pedig ide-oda farol, az ausztrál gumírozott katonai bakancsom már vízben tapossa a gázpedált. Ez még nem is lenne nagy baj, csak a motorház zsírozása nincs előkészítve és a kipufogó átállítása sem történt meg a víz alatti közlekedésre, ezért bármelyik pillanatban lefulladhat. A víz bejövetelét sem tudom megállítani, mert a kocsi alján lévő kifolyó nyílások nemcsak kifelé, de befelé is engedik a vizet. Az pedig egyre magasabb lesz. Egy reménysugár vagy mentőöv tűnik fel, nem messze egy bokros-fás magaslat. Ez az, oda kell eljutnom, csakhogy a gondolat és a végrehajtása de nagyon messze van egymástól! Ficánkol a nagy kocsitest, nehezen birkózik a kavargó hullámokkal. Csak még egy kicsit bírja, alig száz méterre lehetünk a magaslattól, csak odáig vigyen! De nem, már nem, egy hatalmas hullámtörés, mint a tehetetlen gyufásdobozt, sodorva fordít oldalra, és beborít a szennyes ár. Még egy erőteljes löket, máris az oldalárok legmélyén vagyunk. Ez a Landrover sem gondolta, hogy életében tengeralattjáró lesz belőle, még kevésbé, hogy itt leheli ki a lelkét. A kocsi belseje pillanatok alatt telítődött vízzel, ezek után már csak a fulladás következhet. Az életösztönöm erősebbnek bizonyult, mint a gondolatom, ki a kocsiból, ki a felszínre, még ha gyilkos vihar dúl is odafent, de oxigén is van. Fejem felett az ajtó, keresem a nyitóját. Végre! Abban a pillanatban az erős vihar vagy a forgószél belekap az ajtóba, és zsanérostól fordítja ki. Nekem is megkönnyíti a kimászást, könnyedén emel meg és csap távolabb a habzó moslékba. Egy percig sem állítom, hogy erre vágytam egész életemben, de legalább néha-néha levegőhöz is jutottam a nagy pörgetésben. Akaratlanul is nyeltem a mocskos léből, talán egy emberöltőre KEZDETNEK NEM ROSSZ!