Ignácz Ferenc: Pápuaföld (Gödöllői Városi Múzeum, 2001)
A kannibálok földjén. Az ősi mítosz
A kannibálok földjén Az ősi mítosz #|z éjszakák, amennyiben ez lehetséges, pihenésre valók. De nem mindig adódik erre ^llehetőség, akár most, mikor túl sok a zavaró körülmény, így csak éber szunyókálásra van módom. Az ébrenlétem okát nem volt nehéz kiderítenem. Elsősorban a szabad ég alatti fekvőhelyem útjában volt az élelemszerzésre indult éji bogaraknak és egyéb állatok éhes hadának. Szerencsésnek mondhattam magam, ha csak keresztülmásztak rajtam, de sokszor kíváncsiságból vagy jó falat reményében megpihentek testemen. Ezek a percek voltak a legkritikusabbak, mert soha nem tudtam, hol kóstolnak belém. Először csak söprögettem magamról, később már ütöttem is a mohóbbakat. Azért akadtak kellemesebb éjszakáim is, de ehhez el kellett lesnem egy gyermektől, hogyan csinálja, hogy őreá nem mászik semmi. Egyetlen feltétele van, a helyes fekvőhely kiválasztás. Mindig a parázs vagy a tűz mögött kell megágyazni, hogy a légáramlatnak, szellőnek az útjába legyek, és egy-két füstölgő fadarabot is odahelyezek. Ha már egyszer feléd fújta a szellő a füstöt, az állatok másfelé veszik az irányt. Csak ennyi a titka. Közben az idő múlását ellenőriztem a világítós órámon, és megnyugtatott, hogy már nem kell sokáig vakaróznom, mert hajnalodik és Wendo korai kelést emlegetett. Az is igaz, hogy a pontosságot nem kell komolyan venni tőlük, mert egy kissé el vannak tájolódva ezen a téren. Már többször előfordult, hogy korai indulást terveztünk, és dél lett belőle. Szerencsére Wendoval nem így jártam, mert tényleg korán kelt. Először az asszonynépből jelent meg egy, kezében a teafőzővel jött le a már szunyókáló tábortüzünkhöz, felélesztve, hogy a teavíz felforrjon. Közben Wendo is előkerült egy nagy ponyvát szorongatva a hóna alatt, felém tartott abban a hitben, hogy még alszom, megérintette a vállam az ébredéshez. Jó reggelt kívánva bújtam elő hálózsákom melegéből, mert bármennyire is a trópusi éghajlat uralkodik a szigeten, az éjjelek olykor hűvösek, mint az most is történt, még a tábortűz közelében is. Gyorsan magamra kaptam a fejpárnaként használt zubbonnyal göngyölt nadrágomat, majd szép rendben összecsomagoltam hálózsákomat, és máris iramodtam gyors léptekkel Wendo után, aki már tevékenykedett a motorral. Én meg szép csendben elraktam a holmimat az útból, hogy indulásunknak semmi akadályozója ne legyen. A csomagból még három gyöngy nyakláncot magamhoz vettem ajándékként, Wendo asszonyainak a kedvességükért, és átnyújtottam, Wendo azonban visszatuszkolta a markomba, hogy add át te magad, mert vissza kell menni, azóta már elkészült a reggelink. Legalább negyven éve nem reggelizem, így szoktam meg, miért éppen most tennék másként, de jól van, menjünk vissza, dünnyögtem magamban, úgysem reggelizem. Akkor még nem tudtam, hogy megszegem ezt a szokásomat, mert visszaérve oly serényen mozgott az egész háznépe és annyi szeretettel kínálták különféle készítményeiket, hogy nem volt szívem visszautasítani. Egy lakodalmas háznál nem traktálnak annyiféle ennivalóval, mint itt. Nem is tudom, miként gondoltam, hogy csak úgy útra kelünk, még ha rövid idő múlva újra itt is vagyunk közöttük. De már annyi mindent megéltem, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha köszönés nélkül mentünk volna el. Mire személyesen átnyújtottam a három asszonynak az ajándékomat, már igencsak utat tört a nagy fák lombja között a felkelő nap korongja. Az indulásunk nem sok időt vett igénybe, az előkészített motor hamar felpörgött, és ha nem is csendben, de méltóságteljesen kigördültünk Wendoék pályaudvarából, illetve öbléből.
