Ignácz Ferenc: Pápuaföld (Gödöllői Városi Múzeum, 2001)
A „tündér szigeten". De lehet másutt is
A "tündérszigeten" De lehet másutt is S ikeresen megérkeztem Queensland északi csúcsához, a Cape York nevű településre, ami valójában egy elszigetelt kis falu. Miután pár nappal ezelőtt túléltem egy hatalmas ausztráliai ciklont, forgószéllel és egyébbel, születésnapom alkalmából. Már az esti vacsorához készülődtem, a kocsim körül tevékenykedtem, amivel sikerült beparkolnom egy ház zárt udvarába, hogy szem előtt legyen, amíg távol leszek a pápuaföldi utamon. Másnap sikeresen magalkudtam egy motoros bárka ausztráliai őslakos tulajdonosával, aki egy közeli szigetről érkezett erre a partra, hogy elvisz a Pápua-öbölbe, ha az ottani barátját felfogadom kísérőmnek, míg a pápuáknál tartózkodom. Ausztrália határövezete a Pápua-sziget partvidékéig húzódik, így a közbeeső szigetek ausztrál fennhatóság alá tartoznak. Ezért még nincsen szükségem engedélyre és egyéb iratokra. Az első útszakasz a tengeren nem sok élményt adott, a hullámzás is elviselhető volt, a kikötés már kevésbé, de partot értünk Mt. Ernest szigetén. A sziget öblében őslakosok élnek. Annak a férfinak a neve, aki engem áthozott a kontinensről, Wendo, ami magyarul fehér gumifát jelent. Úton-útfélen köszöntötték Wendot, ismerősök vagy rokonok, nem tudom, de olyan hosszú és rituális volt, hogy elég volt kivárni. Néha még nekem is jutott belőle. Persze nemcsak az üdvözlések miatt álltunk meg, hanem a kiürült benzinkanna miatt is. Külön étkezési időt nem kellett tartanunk, mert az úton bármikor ehettem gyümölcsöt vagy szendvicset. Wendo kínált végig az úton, és én szót fogadtam. Elérkezett az elköszönés ideje. Wendo köré sereglett a rokonság apraja-nagyja, ez sem volt rövid lélegzetű búcsúzás, a bárka fedélzetén vártam, hogy indulhassunk a következő kis szigethez, a határövezeti Dauanhoz. Tükörsima tengervízen csak úgy siklottunk a nehéz bárkával, az átlátszó víz a rá vetődő napsugárban megannyi színben pompázott. Néhol a víz alatt húzódó nagyobb korallszigetek halvány kékeszöld színűvé varázsolták a tenger sima tükrét. A távolban feltűnt a kis sziget körvonala, egyenletes tempóval közeledtünk hozzá, egyre nagyobbak és szebbek lettek a partot szegélyező kókuszpálmák. Karcsú, hosszú törzsük némelyike félhold ívben hajlott a tenger vize fölé. Úgy éreztem ebben a pillanatban, hogy megérkeztem arra a varázslatos, régen óhajtott, kis tündéri szigetre, amire vágytam. Igaz, egyszer már megcsodáltam egy kis szigetet az afrikai Viktória-tóban, de valahogy az nem volt az igazi. Ez pedig tíz-tizenkét mérföldre a vadregényes Pápua-sziget délkeleti partjától, alig pár négyzetkilométeres területével csak szigetecske, és illik rá ez a szép jelző: "tündérsziget". Ezzel a jóleső érzéssel vártam a partraérést, ahogy bárkánk, a kikapcsolt motorral besiklott a parti öböl naptól csillogó homokjára. A parti erdőség dús lombsátra jól hűtött az aszaló hőségben. Nem messze a szállásunktól egy négyszögletes kunyhó állt, tetején kereszttel, valósággal a fák közé szorítva, csak egy oldala volt fedett. Wendo közölte, hogy ez a pápuák temploma, a tenger felől a hűs légáramlat hűti az imádkozókat. Közvetlen a templomuk mögött kopaszra taposott út vezet a sziget belsejébe. A környező fákon fészkelő madárvilág éktelen rikácsolást csapott jöttünkre, mint otthon a tanyavilág jó házőrző kutyái, ha idegen közelít a portára. Pár perces gyalogút után egy tágas térre értünk, ahol körülbelül húsz házikó bújt meg a környező fák lombja alatt. A házak padlózata hatvan-hetven centiméterre van a földtől, hogy a levegő szabadon járhasson az építmény alatt, az eső lefolyhat anélkül, hogy befolyna a házakba. Először a hancúrozó gyerekek vettek észre bennünket, hatalmas csatakiáltásokkal rohantak Wendohoz, mint a messzi útról megjött szülőhöz, de főleg kíváncsian, hogy mi van a tarisznyában. Néha rám is vetettek egy sanda pillantást, de nem többet. Később derült ki, mikor előjöttek a nők és a férfiak is, hogy ez Wendo otthona és családja. A bemutatásom után már szívélyesebbé vált a fogadtatás, A "TÜNDÉRSZIGETEN"
