G. Merva Mária - Heltai Miklós: '48 kultusza- Kiállítás a Gödöllői Galériában (Gödöllő, 1998)

ni, Gödöllőn is. Példaként hadd említem jó ötven évvel ezelőtti gyermekkorom elevenen élő emlékeit. Akkortájt előbb Kaposváron laktunk (a Honvéd utcában, iskolába viszont a Petőfi utcába jártam s naponta elhaladtam a Kossuth-szobor előtt), nem sokkal később kerültünk Gödöllőre. Kaposvári szomszédunk előszobájába lépve mindjárt szemembe ötlött egy berámázott, nagy, színes olajnyomat: Kossuth imája a kápolnai csatatéren az elesett honvédek fölött. Tudjuk, persze, hogy tudjuk, Kossuth sohasem imádkozott a kápolnai csatatéren, mert nem volt ott, ezt később megtudtam én is. Azt viszont rögtön, gyerekként felfogtam, hogy szomszédunk, aki egyszerű ember volt, valamiért nagy tiszteletben tartja Kossuth Lajost, a feszületen kívül lakásuk egyetlen dísze ez a kép volt. Ehhez képest egy-két év múlva Gödöllőn azt tapasztaltam, hogy ismerőseink körében egy másik olajnyomatos kép a legfőbb lakásdísz: a haldokló Petőfi a segesvári csatatéren, egyik kezében kardja, másikban lantja, körülötte elszórt papírok (alighanem utolsó költeményei), széles gallérú inge széttárva kebelén (ott kapta a halálos sebet), szeme égre emelve, arca megdicsőült. Az ismeret, mármint hogy ennek a képnek sincs valóságalapja, mert Petőfit meghalni senki sem látta, meg hogy bármiként is szerette Petőfi néhanapján a teátrálitást, mégis valószínűtlen, hogy haldoklásához a menekülés után ennyi kellék rendelkezésére állt volna, megint csak később jött. De hogy a gödöllőiek valamiért Petőfit különösképpen szeretik, rögtön megértettem s nyoma életreszólóan bennem is maradt. Egy másik élményem is megerősítette ezt. Működött akkor, az ötvenes évek legelején Gödöllőn egy férfikórus (alighanem az egykori Iparos, majd Polgári Dalkör utódja), szeretett egykori tanárom, Winkler Nándi bácsi vezette, gyakran hallottam őket ünnepségeken énekelni. A változatos repertoárnak volt egy állandó eleme: dalra szedett Petőfi-versek, különösen a Fa leszek, ha fának vagy virága... kezdetűt énekelték mély átérzéssel. Ma már nem tartom lényegesnek a dal zenei színvonalának kérdését, csak az éneklésében megnyilvánuló érzelmi kötődést (pedig azt, hogy a verset Petőfi egy gödöllői lányhoz, Mednyánszky Bertához írta, szintén csak később tudtam meg). Ezekben a több évtizeddel ezelőtti időkben is volt már Gödöllőn rezesbanda (bocsánat, hogy fúvószenekar helyett népies nevét használom, de lakóhelyünk akkor még csak nagyközség volt). Nem tudnám pontosan megmondani, hog)' ez is az ötvenes, vagy inkább a hatvanas évtized elejére esik (inkább az utóbbi, mert köztéri március tizenötödiki ünnepség valószínűleg csak akkor lehetett újra), de az biztos, hogy az úgynevezett isaszegi indulót 18