G. Merva Mária - Heltai Miklós: '48 kultusza- Kiállítás a Gödöllői Galériában (Gödöllő, 1998)

mindig különös lelkesedéssel harsogtatták (Dózsa népe, bontsd ki zászlód... stb.). Persze, hiszen az 1849. április 6-i isaszegi csata voltaképpen isaszeggödöllői, a következő napok meg már mindenképpen Gödöllőhöz kapcsolódnak. Mármost ezt vagy tudták, vagy nem az emberek, de érezni érezték, hogy ez az induló még inkább a mienk, mint sok másik, az egetverő-dobhártyarepesztő lelkesültségnek bizony motívuma lehetett ez. A felső osztályokat a templom melletti egykori református iskolában jártam, akkor név nélküli általános iskola volt, kizárólag fiúk számára (a köznyelv fiúiskolaként emlegette). A március 15-i ünnepségeket az udvaron tartottuk, két állandó tanár-szónokra emlékszem, az egyik édesapám volt, a másik Ádám Zoli bácsi (a péceli polgári iskola, később a fiúiskola egykori kitűnő, nagyhatású tanára). Oly sok év után is elevenen él bennem mindkettejük lelkesedése (erre a szóra nehéz szinonimát találni), a sok elhangzott Petőfi-vers, -idézet. így aztán nyolcadikos végzős diákként teljesen természetesnek találtuk, hogy 1955-ben az iskola lépcső melletti kis előterében megjelent az evangélikus templom előtt nemrég felállított Petőfi-szobor bearanyozott gipszmintája (az aranyozást sem éreztük túlzásnak). Az is természetes volt, hogy az iskola éppen Petőfi Sándor nevét vette föl. Hogy is lehetett volna ez másként, mikor az iskolától tán 200 méterre légvonalban ott volt a „Petőfi-ház", rajta az emléktábla a nagy költő gödöllői tartózkodásáról? Azt meg mindenki tudta, hogy a ház akkor is a Szombat családé volt, mikor Petőfi néhány hónapig ott lakott, így aztán a velünk járó Szombat gyerekeknek mindig bizonyos nimbusza volt előttünk (bennem tanárként is megmaradt ez az érzés, külön örültem, ha a családból valaki beiratkozott a gimnáziumba). 1952 óta kezdte gyűjteni édesapám — igazgatója, Epres János megbízásából - az iskolai múzeum anyagát. Ez eleinte a Bakos utcában (ma Gábor Áron utca) található (már régen elbontott) iskolaépület (egykor községháza) egy kis szobájában volt elhelyezve, később a Petőfi iskolává lett fiúiskolában, az első emeleten, a kis szertárban. Ugyancsak ezidőtől fogva működtette édesapám - több, mint húsz éven át — történelem szakkörét, mely sok gödöllői diákhoz hozta emberközelbe a múltat s felgyújtott sok olyan becses hagyatékot és hagyományt, melyet így, morzsánként összeszedni csak diák és tanár képes, együttes munkában. Már akkor feltűnő volt, hogy milyen kedvvel és mennyiségben hordják az emberek, ha van hová, az olyan emléktárgyakat, amikről azt gondolják, tovább meg kellene őrizni, mint ameddig egy emberélet fonala nyúlik. 19