Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

II. rész A fűzfa pelyhe... - I. fejezet

forróvá érik, boldogan, önfeledten játszott a gyermek, akit a csónak hozott, és szóké haját nem féltették a szürke iszaptól. A többnapos út alatt otthonává lett minden, ami a Dunáé. György az ifjakkal tartott. Belevetették magukat a mély vízbe, és a szép emberfejeket úgy hordta hátán a hullám, mint különös, vízi virágokat, melyek gyökereiket a mélybe eresztik, de ékes koronájukat fenn hordják a napfényes levegőben. Diána és Villy magukban ültek a két csónak között, a fehér fövenyen és olyan érzésük volt, hogy ez így volt, s lesz is mindörökre. A víz mellett idő és öröklét találkoznak. - Boldog vagy? - ezt kérdezte a szemük egymástól és ebben a percben ez nem is volt hiábavaló kérdés. De mindketten tudták, hogy az elmúlt évek minden napja szenvedést takar, és ez most szavakba kívánkozott. - Semmi se maradt abból a meseszerű udvartartásból, amelyiknek Aladár volt az uralkodója, mi pedig a palotahölgyek és a lovagok. Tudod, ha a kulisszák maradnak a mi gödöllői népünk közt, a mi kapcsolatunk is egészen másként alakul. Néhány szelíd és bölcs szó Aladár ajkáról, sok mindenen körösztül segített volna. Aladár szerette és sokra tartotta Györgyöt. És engem is nagyon szeretett. De mindez elveszett, és mi ottmaradtunk, teljesen egymásra utalva, természetünk összeegyeztethetetlen különbözőségeiben. - Én tudtam, hogy ez a házasság sok fájdalmat fog neked teremni - mondta az idősebb nővér -, mert hiányzott belőle a legfőbb alap, a szerelem. Mindkettőtök részéről hiányzott. - Nemcsak ez volt a baj. Hét év hosszú idő. Azóta tanulom őt ismerni, és ennyi idő alatt a legforróbb szerelem is kihűlhet. S ennyi idő elég ahhoz, hogy két okosan gondolkodó ember baj tár siasságból egymáshoz idomuljon. Ez talán be is következett volna olyan korban, amikor az események normális menetrendben jönnek egymás után. De minket a sorsunk először felemelt és megismertetett egy olyan életformával, amire egy szó van csupán: isteni. S aztán fülsiketítő robajjal széthullott minden. Háború! Akkor nem volt idő gondolkodni. Hogy vártuk a végét! S ez a vég múlását jelentette mindannak, ami kedves volt nekünk. 64