Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

II. rész A fűzfa pelyhe... - II. fejezet

ezalatt György belemerülhetett abba a másik elembe, amit a könyv jelentett neki. A másik végtelenbe. Milyen kiszámíthatatlan, tág is az élet! Amikor az ember azt hiszi, hogy elérkezett az utolsó lehetőséghez, ahonnan nem vezet út többé sehova, akkor kell rádöbbennie, hogy odáig szűk ketrecben topogott, és sejtelme sem volt róla, hogy azon kívül is létezik valami. Mint a háziállat, aki a szabad mezőn is az otthoni kótert keresi, György szíve is csak lassan szokott hozzá azokhoz a távlatokhoz, amit neki az ölében heverő lapok jelentettek. Mint a zuhatag, úgy ömlött rá mindaz a jóság, amit odáig csak áhított, de nem talált sehol. Most szavakba kristályosítva adagolta neki a könyv. Egy lapja elég volna egy életre, gondolta, de mégis mohón olvasott, mint a kiéhezett gyermek, aki dús asztalra talál. S míg szíve tágult, egyre tágult, végtelen hála nyiladozott benne. A koromszínű bajusz alatt az ajka meg-megrándult, lelke tiszta sóhajában szabadult föl hogy egyesüljön a fénylő nyári világgal. A csónak úszott előre, a könyvben fogytak a lapok, s György belső világa hatalmas fává terebélyesült. Mégis, néha meg kellett álljon, néha pihennie kellett. Túl gyors ez az emelkedés. Néha vissza kell lépnie abba a világba, ami elsüllyedt mögötte, akár a hullám. Aladár kertjére szívesen gondolt vissza. Ott zajlott első ifjúsága. Ott is hasonló metamorfózis ment végbe benne, mint ez a mostani. A nincstelen diák ott nyert életpályát és méltó társakat. Ott tudta meg, hogy másért is lehet élni, mint a kicsinyes polgári érdekek. A szivárványosan fodrozódó vízen mintha meg-megvillannának a régi arcok. Tündérek ők, eltűnt leányok arcai. Némelyik süveget hord, hosszú fátyollal, a másik rózsaszín csipkekendővel integet. György érzi, hogy már nincs hatalmuk fölötte. Nem kívánja őket vissza, sem azokat a farsangokat, ahol velük találkozott. De nem csupán a lányok kísérik el útjain, hanem még inkább a barátok. S a frontot járt katona nem egyszer ejt könnyet, pályatársai elvesztéséért. Nem. Nem vesztek el mind a harctereken, és az azt követő járványok is csak szórványosan érintették őket. 78