Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

II. rész A fűzfa pelyhe... - II. fejezet

tövében lapító vízimalmokat, órák hosszat elnézné dübörgő kerekeiket, ahogy szünet nélkül darálják a vizet, de nincs megállás, a csónak siklik tovább. Még érdekesebbek a hajók. A láthatár peremén megjelenik a füstcsík, később a nagy fehér hajótest és legvégül a dübörgés. A személyszállítók büszkén jönnek, valóságos úszó városok. Lehallatszik róluk az emberek fojtott lármája. Néha verkli, vagy gramofon zene. A hosszú úton, egyhangú úton el kell tölteni az időt valamivel. Néha furcsa ismeretlen ritmus száll ki onnan, mintha fekete szárnyakon suhanna alá egy nagy madár, idegen, távoli földekről. Mintha itt akarna megtelepedni, fészket rakni és fiókát nevelni: „Az én babám egy fekete nő, a szeme izzó fekete kő." - Hess madár - tiltakozik Villy Griegen és Schuberten nevelkedett füle a szokatlan „jazz" ellen. De nem soká gondol rá, mert a hajó ahogy hozta, tovább is viszi szellemi utasát. A gyermekek, akik odafent utaznak, színes zsebkendőikkel integetnek Héliának. Kilesnek rá a kerek kabinablakokból. Gyermekszokás szerint ki-ki irigyli a másikat. A hajó gyermekei a csónak utasát, Héli pedig őket, akik a hajó gyomrában laknak. Este meleg lámpafényben égnek ezek a folyami csodák. Néhány percre kivilágosodik körülöttük a sötétlő örvény, s az emberek, akik a hajón egy napra nagy családdá olvadnak, láthatóvá válnak. De csak néhány percig, aztán újra elnyeli őket a távolság, és nem marad más, csak az összesimuló hullámok a hajó helyén. És az uszályosok? Az valami más. Hosszú sorban, lomhán úszó fekete bálnák, mint óriás játékszerek zsinórrá fűzve. Élükön a kicsi, pöfékelő vontató fontoskodik. Ezeket soká lehet nézni, és a hullámaik sem veszélyesek. Héli eleinte félt. Görcsösen fogta a csónak oldalát, pedig ott volt a derekán a mentőöv. De a harmadik nap már nyitott szemmel fogadta a hullámokat. Visszaszorította lélegzetét mikor víztorony magasodott eléje, és szepegett, mikor a kis jármű a hullám másik oldalán, a völgybe ereszkedett. De azért élvezte. És György tudta, milyen szögben kell ráállni a hullámra, keze biztos volt, nem tévedett. Ezek a találkozások ritkák voltak, órák hosszat nem történt semmi. Evezni sem kellett. Ilyenkor Villy vigyázta a kormányt, s a csónakot vitte a víz. S 77