Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

I. rész Fut a hullám... - IV. fejezet

válasz: Cyrano. Diána egy különös éjszaka nyomaival lelkében, György mellett még most is egy másik arcot látott, és azt kérdezte, mi köze Villynek ehhez a férfiúhoz? Aztán sokáig nem hallottak egymásról. Villy levelei akkor indultak meg újra, amikor férjével Németországba utaztak. Ezek a levelek merőben mások voltak, mint a régiek. Terjengősek, tele tájleírásokkal. Aránytalanul többet írt azokról a fenséges erdőkről, amik ott fent északon zúgnak, a német emberekről és városokról, mint kettejükről, és Diána tudta, hogy ez nem csupán szemérmesség. ó tudott a sorok között olvasnii. Az volt a benyomása, hogy Villy szinte szégyenli, le akarja tagadni, hogy anya lesz. És akkor Diánában forró részvét bugyogott fel: kérdés, kiáltás, fájdalom. Nem értette, miért szaporodik köröskörül a diszharmónia? Sikoltott minden asszonyért, akinek odaadása nem zászlóbontás, és határtalanul szánakozott a gyermeken. Életében először akkor érezte feltörni szíve közepéből a melegnek azt az áradását, amibe beburkolta ezt a jövendő életet. Ösztönös volt ez a megmozdulás, és gát nélküli. Szeretnie kellett azt a kis szerencsétlent, aki még nincs, de aki őneki, Diánának meghozta a spontán szeretés kegyelmét. Vad vágy fogta el az embrió iránt, mintha nem is Villynek, hanem neki kellene majd megszülnie. Hiszen az anyja, a német fenyvesek zúgásában még mindig egy régi hangra figyel, és keresi a már egyszer megízlelt harmóniát. De nem találja. Apja pedig öntudatra ébredt Margarétáját kergeti minden nőben, de csak hajlékony combokat, lágyan omló hajat markol. A nő a maga valóságában kisiklott kezéből, visszahozhatatlanul. A nő, az egész lényét személytelenül átadó, öntudatlanul önmagát osztó gyermeki báj, amire Györggyel együtt sok-sok férfi áhítozott, kitöröltetett a világ szótálából. És hozzá még csak hasonlót sem írtak be oda, sokáig. Izzó tüzében forrt hát ez a magában fortyogó katlan, a világ. Szomjasan, szikkadtan várva az esőt, de nem jött enyhület. Se kívülről a sorsból, se belülről, a lélekből. És minden emberi sors kivette a részét ebből a nagy szétsodortatásból. S ebben a perzselő alkonyatban, egymást nem értő emberek 52