Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

I. rész Fut a hullám... - IV. fejezet

vad szomjúságából mégis új élet fakad. Diána érezte, hogy ez az új csíra eleve nem lehet fény és öröm hordozója. Levele, amit válaszképp írt Villynek merőben más volt, mint az eddigiek. Házam a tiéd is, szívem a gyermekedé is, bármikor. Nem tudta, hogy Villy rá fog szorulni, mégis ezt írta. És akkor jött a világháború. Villy két éven át volt Diána vendége. A régi családi ház is megváltozott. A falak ugyanazok, de az egyik szárnyát idegenek lakták. A kertből eltűntek a tubarózsák, helyüket csupa hasznos növény foglalta el. Diána ebből tartotta el a héttagú családot, beleértve Villyt és gyermekét is. Minden férfi a fronton. Az ország éveken át az asszonyoké. Testet öltött az emancipáció. Mintha az elesett férfiak véréből táplálkoztak volna, egyszerre olyan erőre és képességekre ébredtek a nők az egész világon. A harmadik évben hadifoglyok jöttek az országba, özönével. Azokat is el kellett tartani. Diánának is volt két orosza. Segítettek a kertben, rigolíroztak a spárga alá, erdei földet targoncáztak a málnatöveknek. A fürge ujjú Diána, aki valamikor csak a zongoránál és a hímzőrámán használta kezeit, most rossz papucsban kapálta az epret, kötözte a szőlőt, öntözte a palántákat. A gyerekek szedték a termést, és a nagyobbak hordták a piacra, vendéglőbe, kórházba eladni. Villy sokáig lábadozott a szülés után, és csak a könnyű munkában tudott segíteni. Diána őt mindig vendégnek tekintette, kényeztette. Villy átadhatta magát a boldogságnak, ami az anyaságban rejlett. Mindent feledtetett vele ez az űj szerep. Mintha a bánat a gyermekkel együtt kiszakadt volna belőle. Szent öröm töltötte el és csodálkozás. Pedig a gyermeken nem volt semmi különös. Anyja szépsége helyett apja nagy gyermekfejét örökölte, és csak ez volt számára az apjából, két egész éven át. Neve helyett az orosz foglyokét tanulta meg először kimondani. Rájuk küldte első repeső mosolyát, és első lépéseit az összedőlt üvegház cserepei között tette meg, ahol elvadult kerti virágokra vadászott. Ez az a kép, ami emlékezetében később is kísértett, és amikor évekkel azután föl tudta mémi a maga helyét a sorsok, események, arcok óceánjában, 53