Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

III. rész Kétéltűek - I. fejezet

búcsúznak a léttől, nem marad utánuk senki, aki helyüket betöltse. A kis házat ott a szőlőskert közepén örökli majd a szél, az nyitogatja a kilincsét. Maja pedig kaput nyit azoknak a gyermeklelkeknek, akik mint új embertípus terjednek el a világon. Igen. Új emberfaj fog keletkezni, akik már nem leszenk olyan kétéltűek, mint ők voltak! Készen hozzák, ami most még csak remény és sejtelem. Hogy honnan veszi ezt a prófétai jóslatot? Ott szállta meg őt a Halak vasárnapján, amikor látta Maját táncolni a füzek alatt a zátonyon. Ott ötlöttek szemébe a lábnyomok, amik a dombra vittek fel, ahová csak ritkán ér fel az ár. Ott smaragd fű sarjad a láb számára és égszínkék nefelejcs. A lehajló füzek elfedték az ösvényt, semmit sem árultak el róla. - Nem adjuk ki a lány titkát, aki idejön közénk. Halandó ne kutassa a mi dolgainkat! - Nincs halál csak átváltozás - suttogta Diána a jelszót, s ebben a percben meglátta a táncoló vörös haját, ahogy a fűzfák rőt szakállával kelt versenyre. De az csak akkor úszik így, ha az árvíz lebegteti. Mintha a lány egy bűvös mozdulattal levetette volna emberi arcát, hogy fává változzon. Aztán alaktalan lett, mint a föveny, ahogy elterült a pázsiton. Újabb szökkenés, mint a víz fölé cikázó hal, majd szárnyra rebbent, mint a gémek és darvak. Diána kereste Maját, az emberleányt, és nem találta. És akkor a virágokra gondolt, és hogy segíteni kellene neki. Nehogy elfelejtse az utat, ami az emberi létbe sorolta. Hogy emberi arcát újra megtalálja! De mit tegyen? Imádkozott. Maja akkor ért bele a napba. Hajkoronája lángolt, mintha meggyulladt volna. Szélesre tárta karjait, és repeső örömmel belefutott Diána karjaiba. Megtalálta a maga útját. Meg volt mentve. - Anya, kérlek ne ütközz meg rajtam! Tudod, szüleim legfőbb vágya volt, hogy belépjek az Opera balettkarába. Taníttattak, és megvolt a helyem is, mert a nagybátyám ott volt díszlettervező. De amikor rá került a sor, törént valami, és nem lett belőle semmi. Úgy kezdődött, hogy nem bírtam a színpadot. Ahogy kinyújtottam a karom, mintha álomfalba ütközött volna. Ahogy mozdítottam a lábamat, a parkett kifutott alólam. Azt mondták lámpaláz, de én tudtam, hogy nem az, és sohasem fog elmúlni. Szüleim kö103