Remsey Agnes: Nagyobb mozdulat - kisregény (Városi Múzeum, Gödöllő, 1992)

III. rész Kétéltűek - I. fejezet

iskolába. Ott már huszonkét kislány várt minket, ötévestől tizenkettőig. A szemük fényesen tapadt Bözsére. Anya, a gyerekek még nálam is tisztábban látnak! Bözse pedig ott köztük levetette torz álarcát. Vidám volt és boldog, ahogy az apróságokat énekelni tanította. Nem is hiszed Anya, milyen szép volt! A haja színt kapott, a botorkáló lábai kiegyenesedtek. És a hangok ..., a hangok, csak a hangok tudják felolvasztani azt, ami bennünk kemény. A hangok tesznek olyanná, mintha egyformák lennénk. Ahogy az ének szállt, mindent elmondott, amit csak szeretnénk elmondani, de soha sincs kinek. Huszonkét kislány hangja, és a huszonharmadik a Bözséé ... szállt, szállt, s ami a szívünkbe volt, vitte, vitte, ragadta mindenestül... Görgetett engem is, egyszerre kicsi lettem, a saját hibáimat láttam, mintha varázstükörbe néznék. Szégyenkeztem magamon és mégis boldog voltam. Bözse a kicsinyekkel az Istennek énekelt! Undine hevesen felcsapta a zongorát. - Te vén, unalmas koporsó: tudsz-e úgy zengeni, mint azok ottan? Egy kottát kotort elő a táskájából, egy kopott, fekete könyvet, és két ujjal pöcögtette a dallam első hangjait. És néha kéthárom hang is követheti úgy egymást, hogy az ember fejet hajt, mert béke lengi körül, és sejtjei visszhagozzák, hogy igen. Az asztalfő a Faragó házaspáré. Ha ők eljönnek nagy ritkán a közös vacsorákra, az Diánának öröm és kitüntetés. Hiszen mindenhová azok sereglenek legelőször, akik éhesek vagy boldogtalanok, de a Faragóékról ezt senki se mondhatja. Hányszor zarándokolt el hozzájuk a szőlőskerti kis házba, messze a városon kívül, a fehérszínű homokbuckák közé. Ott lett nyilvánvaló előtte, hogy az Isten is csak akkor van reálisan jelen, ha testet ölthet a percek sivatagjában. - Mi még nagyon fiatalok vagyunk - szokta mondogatni Diánának Kázmér bácsi, a hetvenéves aggastyán. - Az örök élet első napjáig se sikerült még felnőnie. Embriók vagyunk mindnyájan. A kövek, a vizek, a fák, a madarak és mi, emberek. Minden nap minden percére féltve kell őrködjünk, hogy elég legyen a nagy feladathoz. Hiábavalóságra egyet se költsünk el, mert csak akkor lesz együtt az egész az utolsó napon. Ebből az utolsó napból lesz 99