A gödöllői művésztelep 1901-1920 (Városi Helytörténeti Gyűjtemény, 1981)

Keserü Katalin: A gödöllőiek művészete

Elvonulásukkal szorosan összefügg a paraszti kultúra, a népművészet „felfedezése". A paraszti életben megtalálták azokat az állandó rítusokat és szokásokat, amik a városi életből hiányoznak. Ezek az állandók mint szimbólumok a ruskini ideális Szépség megfogalmazásához segítették őket. Ugyanakkor a rendeletekkel is visszafogott, de természete szerint is konzervatív paraszti kultúra a századfordulón a nemzeti hagyományok őrzője, a nemzeti eszme alapja lehetett. így tekintették a népművészetet a gödöllőiek is. A művészet forrását, a kor egyetemes művészetébe a nemzeti sajátosságaival illeszkedő „nemzeti stílus" alapját találták meg benne. A népművészet motívum- és formakincsét gyűjtőutakon ismerték meg, s közzé is tették gyűjtéseiket (Körösfői: Mit jelent hát a kalotaszegi művészet?, Nagy Sándor: Dunántúli faoszlopok, 1903, Thoroczkai-Wigand Ede: Az én falum, 1902, Malonyay Dezső: A magyar nép művészete 5 kötete illusztrációi 1907-től, Juhász Árpád: A matyóviselet dekoratív szépségéről, 1913). Erdély volt a gyűjtőutak többségének célja, mint viszonylag zárt, földrajzi-kulturális egység, amely megőrizte a paraszti életmód hagyományos formáit és az egykor közös nemzeti tárgykultúrát Innen, a kalotaszegi Körösfőről választotta ars poétikáját is kifejező művésznevét Kriesch Aladár, Torockóról pedig Wigand Ede. Útjaik hatására készült népi életképeik a népélet vállalásának igényéről és a népművészet tanítómesterként való elfogadásáról vallanak. A század első éveinek Zichy-litográfiái, Juhász-rajzai mindennapi vagy ismétlődő falusi jeleneteket örökítettek meg, az időtlensébe vetítve azokat Népi életképeik a nép életébe belelátott, állandóan megnyilvánuló művészet és szépség szimbólumai, miként a paraszti világba kivonuló nyugat-, kelet- vagy észak-európai kortársaiké. Szinte természetes, hogy e műfajban alkotott műveik közül azok a kiemelkedőek, amelyek a népművészetből merített technikai és formai sajátosságokkal jelenítik meg a népi témát (Körösfői: Faültetők, faliszőnyeg, Kalotaszegi asszonyok, faliszőnyeg, Mihály Rezső kalotaszegi és mezőkövesdi tusrajzai stb.). Gyűjtőútjaikon találkoztak a népmesék világával. Különösen az Erdélyben elteijedt történeteket elevenítették meg munkáikon. így Árgirus királyfi és Tündér Ilona a témája Zichy István és Körösfői gobelinjeinek, Nagy Sándor üvegablakának. A népregéből is szimbolikus tartalmat olvastak ki: a szépség sorsát, értelmezését. Gazdag forrást jelentettek a székely népballadák és Kriza János Vadrózsák c., újra kiadott gyűjteménye. Nagy Sándor a marosvásárhelyi kultúrpalota üvegablakain (Júlia szép leány, Kádár Kata, Salamon Sára, Budai Ilona) a szép és a tragikus összecsengését ábrázolta szecessziós vonalkultúrával a századforduló szépségkultuszának, a szimbolizmus végzetértelmezésének megfelelően. (Körösfőinek a görög mondavilágból merítő Kasszandra c. faliszőnyege, Mihály Rezsőnek Izolda történetét feldolgozó grafikai ciklusa is ebbe a szimbólumkörbe tartozik.) A hun-székely rokonság élő hagyományával pedig olyan mondavilágot ismertek meg, amely az északi és germán mitológiákhoz hasonlóan kollektív nemzeti tudat kialakítását célzó művészi programra adott lehetőséget. Arany János ugyancsak erdélyi ihletésű nemzeti eposz-kísérlete a példa erejével hatott rájuk. Arany Rege a csodaszarvasról c. költeménye szinte mindannyiukat megihlette. Az eredetmonda képi megjelenítése összefonódik az ősi eredetűnek tartott, népi díszítőmotívumként élő szimbólumok: a szarvas, a kopjafa (fejfa) alkalmazásával (Körösfői: Szarvasok, Remsey Jenő: Csodaszarvas, faliszőnyegek, Sidló Csodaszarvas c. szobra, Nagy Sándor Hunor és Magor c. sgraffitójaa veszprémi színházon, Zichy Hunor és Magyar c. litográfiája). A hun-magyar mondakörből, az erdélyi hagyomány és Arany János Csaba-trilógiájának hatására, Csaba királyfi alakja is megjelent mun-