Őriné Nagy Cecília (szerk.): A népművészet a 19-20. század fordulójának művészetében és a gödöllői művésztelepen (Gödöllői Múzeumi Füzetek 8. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)

Gellér Katalin: A népművészet esztétikai szemlélete közép-európai viszonylatban

9 Gellér Katalin: A népművészet esztétikai szemlélete közép-európai viszonylatban A 19. századi művészet társadalmi, filozófiai és vallási eszményei továbbéltek a stílus-orientált századvégi művészetnek az élet minden területére kiterjesztett esztétikai szemléletében, amely az anyagszerűség és a funkcionalitás új követelménye mellett az alkotói szubjektivitás felerősödésével, a szimbolikus kifejezés egyre erősebb érvényre jutásával is jellemezhető. A közép-európai művészettel foglalkozó tanulmányokban a korszak művészetének nemzeti történelmi forráskeresése néha erősen leegyszerűsítve mint a nemzeti hagyományőrzés és az univerzális eszmék, modern törekvések ellentéte került megfogalmazásra.' Az orosz Vaszilij Vasziljevics Kandinszkij és a román Constantin Bráncuji korai munkáiban a népművészet hatásának a feltárása, a népi szövésmód finn modernizmusban játszott szerepének a felismerése, többek között Lajta Béla és Kós Károly életművének elemzése azonban rávilágított arra, hogy itt nem ellentétekről, hanem a századfordulós művészet ismert kettősségeinek egyikéről van szó. Vagyis nem lehet csupán a témák és motívumok régi vagy új volta, nemzeti vagy nemzetközi karaktere szerint meg- és felosztani a korszak művészetét. A perifériákon létrejött szecessziók alapvető különbsége a nyugat-európaival szemben egyrészt a nemzeti tradícióként értelmezett és az új, John Ruskin kézműipar-elméletén alapuló esztétikai-funkcionális szemléletnek is megfeleltetett gazdag népművészeti hagyomány nemzeti tudatot erősítő beépítésében, másrészt a művészeti változások folyamatának eltérő ritmusában, a „nyugati", elsősorban a francia művészet egymást követő stílusainak összetorlódásában, illetve a tradíció és modernség váratlan eredményekre vezető, hol sajátos regionális változatokat, hol ugrásszerű újításokat eredményező összekapcsolásában határozható meg. A magyar, lengyel, cseh, szlovák és horvát művészetben például a romantika és historizmus öröksége, a nemzeti művészet gyökereinek a népművészetben való keresése, a népművészet tiszta, romlatlan forrásként való felfogása erős hagyományt jelentett, mely a szecessziókban, az avantgárdban, sőt még tovább is különböző mértékben, de jelen volt. A régiók, az etnikumok kultúrájának a beépítése helyi vonatkozású modernitás kialakulását hozta magával. A nemzeti törekvések felerősödése egyidejű volt a nagy európai centrumok új művészeti irányainak növekvő hatásával, az integrációs folyamat felgyorsulásával. A megújulási kísérleteket mindenütt a nemzeti és a kozmopolita orientációt képviselők élénk vitái kísérték. Az egyik tábor kizárólagosan a nemzeti tradícióban és a részben I S. A. Mansbach: Modern Art in Eastern Europe. From the Baltic to the Balkans, ca. 1890-1939. Cambridge University Press, 1999.