Őriné Nagy Cecília (szerk.): A népművészet a 19-20. század fordulójának művészetében és a gödöllői művésztelepen (Gödöllői Múzeumi Füzetek 8. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)

Sedlmayr Krisztina: Népművészet a polgári hétköznapokban

57 Sedlmayr Krisztina: Népművészet a polgári hétköznapokban Népművészet és városi élet csak látszólag egymástól távol eső fogalmak. A népművészet felfedezése a nagyvárosi ember - elsőként művészek és arisztokraták - romantikus elvágyódásából táplálkozott. A 20. század embere újra és újra a paraszti kultúrában találta meg fájdalmas veszteségét, a harmóniát. Ezért került annyi népi tárgy városipolgári használatba és ez az oka annak is, hogy a századelő magyar építészete és iparművészete is értelmezhetetlen a népművészet fogalma nélkül. Az elmúlt évek néprajzi és művészettörténeti kutatásai a népművészet recepciójának számos izgalmas területét térképezték fel. Ezek közül is kiemelkednek a gödöllői művésztelepre vonatkozó eredmények. Egyre gyűlnek azok az írások, fotók és tárgyak, melyek arról tanúskodnak, miként gondolkodtak a kolónia tagjai a városi és falusi életforma egybeforrasztásáról. Életművük és életmódjuk ismeretében nem szorul magyarázatra, miért került éppen a népművészet a konferencia középpontjába. Tudjuk, milyen szenvedélyesen vonzódtak a paraszti kultúrához, mindenekelőtt a népművészethez, ismerjük a Kriesch családot kalotaszegi viseletben ábrázoló emblematikus fotót.

1 Gödöllő rokonszenves különceinek népművészet-felfogása azonban nem sokban visz közelebb minket a magyar városi polgárság falu- és népművészet-képének megismeréséhez. Míg a szecesszió az elmúlt években a művészettörténeti kutatás egyik sikertémájává vált, keveset tudunk arról, mit gondolt a századelő polgára a szecesszióról - Gödöllőről és főleg a népművészetről. Mennyire volt tehát jelen a paraszti kultúra a századforduló városi-polgári világában, és milyen eszközeink lehetnek arra, hogy ennek szellemi, tárgyi vonatkozásait összegyűjtsük, s főleg helyesen értékeljük? Az egyéni megítélés szerepe és így természetesen a félreértés lehetősége is ijesztően nagynak tűnik. Nemcsak a rendelkezésemre álló anyag szerveződött esetlegesen, de a téma megközelítésmódja is bizonyos mértékig önkényes. Fejős Zoltán témánk szempontjából alapvető tanulmányában a 19. század végének és a 20. század elejének népművészeti divatjáról beszél.

2 Nyomon követi azt a folyamatot, melynek hatására a népművészet „háziiparrá" vagyis kereskedelmi tevékenységgé válik. A polgári környezetbe került paraszti tárgyakat és a népművészet másodlagos, polgári felhasználását már csak a háziipari termékek bizonytalan identitása miatt is nehéz élesen szétválasztanunk. Ezúttal mégis arra teszek kísérletet, hogy „autentikus" paraszti tárgyak után nyomozzak. így írásomban nem esik szó a népművészet iparművészeti felhasználásáról, a polgári készítésű népművészeti tárgyakról, népies kézimunkákról, iskolai munkákról.

3 1 A Gödöllői Városi Múzeum archívumából. 2 Fejős Zoltán: Népművészeti divat a múlt század végén és a századelőn In: Hofer Tamás (szerk.): Népi kultúra és nemzettudat. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, 1991. 143-158. 3 Polgári készítésű, "népi" hímzést: tálcakendőt, terítőt, mintakendőt, zongoratakarót, díszpárnát szép számmal őriz ebből az időszakból a Nemzeti Múzeum Textilgyűjteménye, bár az anyag a műfaj két háború közti bőségét és változatosságát meg sem közelíti.