Őriné Nagy Cecília (szerk.): A népművészet a 19-20. század fordulójának művészetében és a gödöllői művésztelepen (Gödöllői Múzeumi Füzetek 8. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)
Viszóczky Ilona: Adalékok a mezőkövesdi viselet változásához (20. század első fele)
182 Adalékok a mezőkövesdi viselet változásához a még hagyományos, jobbára önellátó földművelő gazdálkodás mellett jelentősnek tekinthető a legelőkön folyó extenzív állattartás. A sajátos, zárt mezővárosi társadalom megerősödése a Dél-Borsodi Mezőség és a Bükkalja településeivel szorosan megformálódott kapcsolatrendszerben jól megragadható. A nagyhatárú, alföldi jellegű gazdálkodást folytató mezőváros tradicionális jellegét minden vonatkozásban a 19. század második felének változásai formálták át. Az egész országban súlyos társadalmi konfliktust jelentett, hogy a nincstelen falusi-mezővárosi rétegek megélhetése nehézkessé vált. Mezőkövesd népessége az országos vidéki átlagnál gyorsabb ütemben nőtt, ami a lakosság erős differenciálódásához, nagy tömegek elszegényedéséhez vezetett és kiélezte ezt a kérdést. 1883-ban a mezőváros lélekszámának növekedése kikényszeríttette a dél-borsodi legelők egy részének feltörését és kiparcellázását, s jellemzővé vált az 1 880-as évek második felétől a summás munkavállalás. A 20. század elejére Mezőkövesd agrárnépességének több mint a fele nincstelen, mezőgazdasági cseléd lett, és többnyire summás munka biztosította megélhetését. A 19. század első felében a népi díszítő művészet fejlődésében jellegzetes kibontakozási folyamat indul el: a hétköznapi használati eszközöktől elkülönülően megfigyelhető az ünneplő szép tárgyak számának növekedése mind a lakáskultúrában, mind a népviseletben, ami a tárgyak díszítettségének differenciálódását, a színesedést hozza, kialakul egy új parasztstílus. A közismert matyó népművészet kivirágzása a 19. század derekán kezdődött, elsősorban a szépmíves szűcsök kezén, akik a báránybőr bundákon, különösen a kuzsunak nevezett, rövid női kisbundák hátán teremtették meg színes selyemcérnáikkal a térkitöltő, a szabad felületeket egyre inkább beborító szabadrajzú hímzésvilágukat. A mezőkövesdi hímzés további alakulásában is jól nyomon követhető ez a változás, s az addig az országosan jellemző tendenciákkal fejlődő viseletben is egyre erősebb lokális változások jelentkeznek: egy erőteljesen paraszti ízlésű helyi öltözködési stílus kialakulása figyelhető meg. Ekkor formálódik meg a női öltözet jellegzetes karaktere: a hosszúnak maradó, apró ráncokba szedett szoknya két alsószoknyával kiegészítve adja a bokánál bővülő, harang alakú jellegzetes formát, mely erőteljesen eltér az egykorú térdig érő rövid szoknyás, sok alsószoknyát alkalmazó parasztos népviseletektől. A 19. század végére a női öltözetben a felsőruházat és a fejviselet számos apró jellegzetessége megannyi változás során alakul teljesen egyedi matyó öltözetté, s ugyanígy teremtődik meg a férfi viselet jellegzetes forma és színvilága is. A 19. század második fele az az időszak, amint ezt Flórián Mária is megfogalmazta, amikor a ruhatár előállításának kétféle modellje a legkiteljesedettebb formájában egymás mellett érvényesült a magyar paraszt társadalomban. 3 Egészében ez a folyamat a polgárosodás és a parasztosodás, hangsúlyosan az urbanizációs elemek valamint a paraszti stílus és ízlés párhuzamos jelenlétében ragadható meg. Természetesen nem egyszerűen a ruházat kiválasztásának modelljeiről van szó, hanem a paraszti társadalom és kultúra összetett, részleteiben ma sem pontosan ismert mozgásairól. Az bizonyos, hogy a 19. század utolsó évtizedeiben, és a 20. század első két évtizedében 3 Flórián Mária: Öltözködés. In: Balassa Iván (főszerk.): Magyar Néprajz IV. Életmód. Budapest, 1997. 755.
