Őriné Nagy Cecília (szerk.): A népművészet a 19-20. század fordulójának művészetében és a gödöllői művésztelepen (Gödöllői Múzeumi Füzetek 8. Gödöllői Városi Múzeum, 2006)

Keserű Katalin: A budapesti Néprajzi Múzeum építészeti tervei és a gödöllőiek

A budapesti Néprajzi Múzeum építészeti tervei és a gödöllőiek 137 alaprajz ismeretében elképzelését urbanisztikai és múzeumi szempontból funkcionálisnak tarthatj uk. A városközpontban, a Károly körút- Rákóczi út sarkán lévő trapéz alakú telekre tervezett múzeum a Rákóczi út túloldalán, a Jakabfiy Zoltán által újratervezett Nemzeti Színház épületével lett volna szimmetrikus. A két nemzeti intézmény egymással szembe tervezett, reprezentatív, az útkereszteződésből kikerekített teret is kijelölő, Rákóczi úti főbejáratain kívül a néprajzi gyűjtemény külön bejáratot is kapott volna a Károly körút - Dohány utca sarkán. A háromszintes múzeumépület két felét átlósan összekötő épületrész közepére tervezett kupolás csarnok egyenlőségjelet tett a két gyűjtemény „mint a nemzet féltett drága kincsei és ereklyéi" közé. Kertész K. szavai a közgyűjtemény 19. századi, nemzeti kincsértelmében íródtak. A gyűjteményt két szempontból rendszerezte kezelője, Jankó János: tárgyak és népek szerint.

7 Az előbbi alapján többségében művészetinek mondható részekből állt (ruházat, házberendezés, kézimunka és a kultuszok tárgyai - a külső foglalkozások, ősfoglalkozások, élvezetek-mulatságok tárgyai mellett), az utóbbi alapján pedig egyetemesnek: a Csillag utcai bérházat 1898-ban teljes terjedelmében kitöltő múzeum 16 szobája tartalmazott nemzetközi, 3 a rokon népektől származó és csupán 13 magyarországi tárgyakat. Az évtizedek során felgyülemlő építészeti tervek is stilárisan hol a múzeum egyetemességének gondolatához, hol művészeti vonatkozásaihoz kapcsolódtak. Utóbbiak esetében különösen a magyar népművészet ihletésével találkozhatunk. Ami nem csoda, hisz az új tudomány népszerűségét éppen az az 1873-as bécsi világkiállítás növelte meg, melynek nyomán művészetként kezdték értékelni a néprajzkutatás egyik területét: a népművészetet és a belőle kifejlesztett háziipart. „A népművészet felfedezése" Magyarországon ettől kezdve „sikertörténet". Építészek, képző- és iparművészek, iparosok és üzletemberek, kereskedők kezén keresztül megváltoztatta az általános vizuális kultúrát, intim apróságoktól a városokig bezárólag. Saját nyelvet tudott adni a modernizálódó országnak, amely ezzel reprezentálta magát. A Múzeum városligeti Iparcsarnokba költöztetése (1908) során jelent meg az említett első építészeti terv, majd kétségtelenül csupán e helyszínnek a műtárgyak védelmére alkalmatlan volta miatt készültek újabb elképzelések egy önálló néprajzi múzeumhoz. Semayer Vilibáld 1911-ben a Károly körúti, körülbelül 6500 m

2 alapterület helyett 34.470 m

2-esre kívánta terveztetni az új néprajzi múzeumot. A Nemzeti Múzeum igazgatójának írt jelentésében a magyar kultúra jelentősége mellett a tudomány (antropológia és kultúratudomány) és már a tudományterjesztés fontosságára is hivatkozott, de az adatokból a gyűjtemény növekedéséről is képet kaphatunk.

8 A Nemzeti Múzeum főigazgatójának gróf Klebelsberg Kúnó miniszterhez 1922-ben írt levele hasonló szempontokat említ, de már más rangsorban („a tudomány, a nemzeti önérzet és az államvagyon szempontjából óriási jelentőségű gyűjtemény"), mikor az Iparcsarnok helyett másik átmeneti szállást kér a múzeum számára.

9 Az ugyanekkor 7 Szemkeő Endre: Törekvések az önálló Néprajzi Múzeum megteremtésére. Néprajzi Értesítő 1997. 57-67. 8 Semayer Vilibáld előterjesztése, NMI (Néprajzi Múzeum Irattár) 81/1911 9 A főigazgató levele Dr. Gróf Klebelsberg Kunó miniszternek 1922. júl. 15-én. NMI 48/1922