Nagy Sándor: Életünk Körösfői-Kriesch Aladárral (Gödöllői Múzeumi Füzetek 7. Gödöllői Városi Múzeum, 2005)

SÍELÉS

SÍELÉS Az éjjel friss havat cukrozott a megfagyott régire, jó síút lesz, gondolom, s ahogy kinézek a kora reggeli ködbe, már látok is egy szürke fantomot mind sötétebbé válni. Belmonte barátom ez, aki ilyen ritmikus léptekkel csúszik a havon. - Jövök már, jövök, kiáltom és szedem én is a Gallen küldte hosszú léceimet, a hevederbe belecsúsztatom a lapp saruim felkunkorodó hegyét - ennyi a kötés -, és már csúszom én is a ködös fehérbe. Csakhamar rátalálok Belmonte csapására, el is érem őt, mert ő jobb síző ugyan, de én jobb futó vagyok. így kiegészítjük a hiányokat és együtt tudunk menni. Jó darabot beszáguldottunk már, mikor Belmonte megáll: Hát Aladár? Hosszú, háromméterhatvanas finn sível míg megfordul az ember, s aztán visszamegyünk, már jön is a Haraszti úton át az erdő felé. Kis fehér sapkája csak alig födi boncos hajzatát, fehér trikó van gyenge, keskeny mellkasán, lószőr harisnya fogja össze térdnadrágját, ő is lapp bocskorban. Ő is afféle Kalevala-jelenség, pláne hogy a reggeli hideg összezúzmarázta és -fagyasztotta szakállát a bajuszával és a fehér kis sipkával. Lassan belelendülünk abba a mechanikus mozgásba, amelyet a távfutók ismernek és nyelik a távolságokat szinte fáradság nélkül. Az erdőnk nem dzsungel, mindenütt kilátunk, nemcsak a vágásokon. Ilyenkor télen az erdőhívatal enged futni az úttalan utakon. Szó nélkül siklunk és rájövünk, hogy azért hívják norvégül skinek, mert minden csusszanásnál azt mondja a léc: si-si-si. Belmonte a szokottnál is csendesebb, elfoglalnak bennünket gondolataink. Ez a ritmikus mozgás úgy hat a lélekre, mint a tenger partra szaladó hullámai. Néha visszafordul, látom „megsebzett őzszemét", ahogy Gallen mondta. Bizonyosan a stockholmi símezőkön képzeli magát, és azt hiszi, hogy a világszép nővérei csúsznak utána. Erre visszanéz és szomorúan jut eszébe, hogy miként szóródtak szét a nagyvilágba, ő Magyarországon, a magyar nővére Transvalban, a svéd nővére kis Arne fiával Párizsban egy öreg, gazdag úr körül, akinek a nevét nem illik kérdezni, és végre a spanyol nővér, csak ez ne jutna eszébe, mert látja zavart szemeit egy párizsi maison de santéban. De csend! - int Belmonte, mintha eddig nem lett volna az. Erdei nimfák? Egy, kettő, négy, kilenc őzike áll velünk szemközt és tanakodnak: emberfélék nem lehetnek, négy lábuk van (a botok), nem is mennek, csak csúsznak, várjuk be őket, milyen a szaguk. Egész közelre, pár lépésre bevárnak és széttárt füleikkel néznek reánk, akkor megcsapja finom kis orrukat az a gyűlöletes, hullán táplált (pedig nem is igaz, vegetáriánusok vagyunk) 136