Nagy Sándor: Életünk Körösfői-Kriesch Aladárral (Gödöllői Múzeumi Füzetek 7. Gödöllői Városi Múzeum, 2005)

NÉPMŰVÉSZETI TÖLTEKEZÉS/ NÉPRAJZI GYŰJTŐUTAK

Nem mertem elmondani Miss Levetusnak, már azért se, mert ő meg magas véleményt alkotott a mezőkövesdi asszonyok kedvességéről és vendégszeretetéről. Jó harminc évvel ezelőtt, mikoriban Gödöllőre származtunk, a miskolci vonattal jöttünk hazafelé Aladárral és az egyik harmadosztályú kocsiból nézegetett ki két cifraruhás fehérnép. Megkérdeztük, hova valók. Elmondták, hogy Föltámadáskor az egész falu, vagy 18 ezer lélek, talpon van a templom-téren, hogy akkor menjünk. Nem felejtettük, többedmagunkkal el is mentünk. Kitűnő összeköttetés volt még akkor, reggel 9-kor már ott voltunk és este 10-re meg már odahaza. Nem is mulasztottunk el egy Feltámadást se, s mindig többedmagunkkal. Miss Levetus, aki járt Indiában is, csak ahhoz tudta hasonlítani az estefelé felvonult tömeget. De hát akkor még fel nem fedezett sziget volt. a „bennszülöttek" még nem dolgoztak kereskedelemnek, csak a maguk örömére, s még nem műselyemmel. Még akkor élt Buggyanó Borcsa néni testvérnénje, Erzse néni, aki a höndörgős szoknyát kitalálta, felszabadította a fehérnépek csípejét a szárszoknya súlya alól, de viszont véresre maratja a szárfodor zsinórzatával a bokájukat. Kedves beszédű, minta-író aszszony volt Erzse néne, száraz, szikár, egyenes ellentéte Buggyanó Borcsa néninek, aki a kövérségtől csaknem kibuggyant, s innét kapta nevét. Rajzoltam a szobáját, vele együtt, mikor úgy teaidőn beállított Barna-Tubica, a legszebb asszonyok egyike a faluból. Mint a legelőkelőbb párizsi asszony, gráciával lecsüccsent, csevegett az aranyos nyelvén gyerekekről, az uráról, az anyósáról vagy tíz percig, s aztán hopp, már ment is másfelé, de olyan módosan, mint egy nagyvilági dáma. Ha tatár a származásuk, ahogy mondják, mindegy, ázsiaiak, úri nép, az bizonyos. Aladár azonban el volt már jegyezve Kalotaszeggel, ide, ha el is jött évenként, szerette is a bundás-szőrös öregeket, de a túl cifra kargalegényeket, meg a még cifrább asszonyfélét nem találta elég stílusosnak. Meglepett bennünket a falunak klánokra osztottsága. Ez a falunak olyan belső ügye, ki tudja, mikorról, amelyhez nincs köze sem az egyháznak, sem a közigazgatásnak. Csak véletlenül tudtam meg. A mise után őgyelgő kargalegények között találtam egyet, akinek kemény tatár-arca még kargább, még hetykébb volt a többiekénél. Megkértem, hogy délután jöjjön el Buggyanó Borcsa nénihez. Egy ideig szabódott, de a többiek biztatására mégis megígérte. Eljött a legény, de harmadmagával. Annyi baj legyen, gondoltam, üljetek ide egymás mellé, nem, te, itt szélről, állj fel, támaszkodj a falnak. Jól van. Lerajzoltam őket, aztán megkapta mind a három a magáét, aztán kézszorítással búcsúztunk. Erre az egyik kikukucskált az ajtó repedésen, ki is nyitotta, hogy a fejét kidughassa, meg be-bekapta, megint kinézett, aztán intett a másik kettőnek és gyors léptekkel elszeleltek. 132