Nagy Sándor: Életünk Körösfői-Kriesch Aladárral (Gödöllői Múzeumi Füzetek 7. Gödöllői Városi Múzeum, 2005)

NÉPMŰVÉSZETI TÖLTEKEZÉS/ NÉPRAJZI GYŰJTŐUTAK

- Borcsa néni, miért nem jött az a legény egyedül, s miért távoztak ilyen meglesősen? - Hát, tetszik tudni, ezek nem a mi törzsünkből valók voltak, aztán így vasárnap délután a másik törzsbeli legények rálesnek egymásra, nem lányok után kullognak-e. - Értem, hát akkor ezek a földhányásos kerítések választják el a törzseket? - Igenis, van talán hét is ilyen kerítés. Még egy más, régi szokást is találtunk. Amint mesélik, régen több is volt, de mi még szerencsésen láthattuk a legeslegutolsót, egy különös istállót, ahol is a szénatartó ki volt szépen faragva, előtte alkalmas kis pad, ennek a háta is cifraságos. több ülésre szánt, e pad előtt az istálló földjébe illesztett elég nagy kődarab, s ezen ropogó tűz. A tűz körül öreg gazdák pipáznak és beszélgetnek, míg a lovak ropogtatják a szénát és kopogatnak a patkós lábaikkal. Milyen ős szokás ez! Ha már istállóba szorultunk, gondolhatták régen, hát gondoljuk, hogy sátor, előtte tüzelünk, a lovak béklyón kapatnak, s mi látjuk a csillagos eget, igaz, az ajtón keresztül. Hát ezen Aladár soká lelkesedett, de azért Mezőkövesd nagyobb munkára sohase lelkesítette. Már őt csak Erdély hívta. Egyszer felcsomagoltunk Debrecenbe is, csak szégyen ám, hogy még nem látta Hortobágyot! Bébit is vittük magunkkal. Tudor-Hart első látogatásakor jártam már Hortobágyon, de mennyit változott azóta! Szinte szégyelltem Aladár előtt. Csendőrlaktanya került a nagykorcsma elé, mint cégére a romantika letűntének. Hát hol vannak a felhőkarcoló szénakazlak? Csak boglyákat látok; hisz igaz, elszabályozták a Tiszát. Eltűnt az ötszáz bikák gulyája és hol van Dely Mátyás, aki egy személyben egész csendőrkaszárnya volt, állatorvos, felügyelő gazda, gyóntató és vendéglátó, hol van? Aki látta kacsintó félszemét, amellyel többet látott, mint ötven csendőr, az soha el nem felejthette. Csak pár napig tartózkodtunk e ló hasa alá esett horizontú, kitikkadt földű végtelenben. Beszéltünk öreg csikóssal, kis vércse lábszárú bojtárral, láttuk déltájt a magyarok bejövetelét Árpád vezérrel egy dombon, amelyet két sovány akácfából tündérkedett elénk a délibáb. Kierőszakoltunk egy kis romantikát is; meghívtuk ugyanis vacsorára a csikósokat és gulyásokat - mert ez a kettő még összeül egy asztalhoz - azzal, hogy éjfélig álljuk a fizetséget, de aztán lefekszünk. Ettünk velük istennyilával főtt gulyást, jó, hogy fel nem robbant, annyi mennykő volt benne. Nem bírtuk ki éjfélig se a romantikát, lefeküdtünk. Másnap reggel a korcsmárosné angyalunk olyan durcás arcot vágott, ami még a Hortobágynak is félelmes lehetett. Benéztünk az esti torna helyiségébe, hát mintha őrülteket fogdostak volna 133