Lábadi Károly (szerk.): A Grassalkovichok kora (Gödöllői Múzeumi Füzetek 3. Gödöllői Városi Múzeum, 1997)

Tüskés Gábor: Szakrális térstruktúrák a barokk kori zarándokhelyeken

mutatják elsősorban. A zarándokhelyek körül eltérő nagyságú és funkciójú, speciális térszerkezetű kisugárzási területek, vonzáskörzetek, ún. akcióterek jönnek létre, amelyek kimutatható hatással vannak például a települések fejlődésére, a népességszám és a társadalmi rétegződés alakulására. A zarándokhely a vallásos térélmény számára olyan kitüntetett helyként, szent térként jelenik meg, amely alapvetően különbözik az otthoni környezettől és az idegenben megtett úttól, ugyanakkor mindkettővel több ponton érintkezik, s hatással van azokra. A zarándokhelyeken a helyi közösségek kultikus központjának számító templom, kápolna hagyományos funkcióihoz további speciális feladatok kapcsolódnak, illetőleg az ott is meglévő feladatkörök eltérő formában és arányban jelennek meg. Ezek közül ebben az összefüggésben érdemes kiemelni a vezeklés eszméjének és gyakorlatának meghatározott helyekhez kapcsolódását, a thaumaturgikus funkció helyhez kötöttségét, a területi mobilitás elősegítését és a táji, regionális összetartozás tudat kifejezését, erősítését. Pusztán fenomenológiai szinten a zarándoklatot úgy is meghatározhatjuk, mint a kisehh-nagyobb területet átívelő, egyénileg vagy csoportosan, döntően vallásos szándékból végrehajtott helyváltoztatás egyik formáját. A kultusz egészét tekintve a zarándoklat egyfajta mérceként is felfogható a mobilitást igénylő nyilvános kultuszformák hierarchiájában, amely megmutatja: a meglévő adottságok közül adott tér- és időbeli keretek között mi tudott búcsújárásképző erővé, a helyi jelentőségen túlemelkedve különböző helyek, tájak, országok összekötőjévé válni. A kora újkori zarándoklatok térszervező szerepének forrásai rendkívül sokfélék. Amikor ezekről a forrásokról beszélünk, látnunk kell, hogy a források túlnyomórészt egyházi szerzőktől származnak vagy egyházi megbízás alapján készültek, s így elsősorban egyházi szándékokat tükröznek. Másfelől ezek azok a források, amelyeket a zarándokok használtak, amelyekből tájékozódtak, s amelyek befolyásolták cselekvéseiket és gondolkodásukat. A legfontosabbnak számító írott források első csoportját azún. Mária-atlaszok alkotják. A 16-17. században megújuló Mária-tisztelet egyik Európa-szerte elterjedt megnyilvánulása, hogy a katolikus területeket topografikus értelemben is tudatosan Mária országaivá kezdték alakítani. Ennek keretében leltárba vették és leírták a Máriával kapcsolatos kultuszképeket és -helyeket. A legkorábbi helyi leírások a 17. század első és második évtizedéből valók Brabantból és Szicíliából. Ezeket csakhamar 8