Lábadi Károly (szerk.): A Grassalkovichok kora (Gödöllői Múzeumi Füzetek 3. Gödöllői Városi Múzeum, 1997)

Tüskés Gábor: Szakrális térstruktúrák a barokk kori zarándokhelyeken

terjedelmes munkák követték Itáliáról vagy az egész világról. Jellemző, hogy egy felekezeti szempontból olyan vegyes összetételű ország, mint például Csehország, a 17. század második feléből legalább öt különböző dokumentáeiót tud felmutatni a Mária-zarándokhelyekről. A korábbi franeia, olasz és német előképek után született legismertebb ilyen vállalkozás Wilhelm Gumppenberg először 1657-ben megjelent, majd számos rézmetszettel ellátott és további kiadásokat megért munkája az egész világon található Mária-kegyképekről, amely aztán további ilyen típusú munkáknak is mintául, illetőleg forrásul szolgált. Az Atlas Marianus ettől kezdve egyik kedvelt része lett a különböző Máriával kapcsolatos áhítatirodalmi munkáknak, mariológiáknak és a Máriát különösen tisztelő szerzetesrendek rendtörténeti kompilációinak. Ezek a történeti adatokból, legendákból és képekből összeállított egyházi földrajzok mindenekelőtt a kegyképek feltérképezésére, optikai megragadására és dokumentációjára törekedtek. Egyben párhuzamba állíthatók a „lelki zarándoklat" néven ismert kegyességi gyakorlattal, amely a távoli helyek valóságos felkeresése helyett azok lelki javait az otthon falai között tették elérhetővé. A műfaj legismertebb magyar példái Esterházy Pál, Szentiványi Márton, Nedeczki László és Jordánszky Elek nevéhez fűződnek. A második nagy forráscsoportba a mirákulumos könyvek tartoznak. A középkori mirákulumgyűjtemények utódának tekinthető könyvtípus középpontjában az egy-egy zarándokhely patrónusának tulajdonított csodás megmenekülések, gyógyulások elbeszélései állnak, ezeket gyakran a hely történetére vonatkozó részek, és illusztrációk áhítati szövegek egészítik ki. A zarándokhelyek keletkezéséhez fűződő eredetlegendákban és a mirákulumelbeszélésekben valamiképpen az adott hely történeti valósága tükröződik. Az eredetlegendáknak fontos részét alkotják a kultuszhely helyének meghatározására, a szakrális centrum kijelölésére utaló motívumok, illetőleg motívumkombinációk (csodás megtalálás, mutató állatok, égi szállítás, feltalálási helyre való visszatérés motívum). Ezek az eredet természetfölötti jellegének kiemelése mellett egyben az első lépést jelentik a tér szakrális tagolásában. A mirákulumelbeszélések rendszerint közlik a fogadalmat tévő zarándok származási helyét, ami egyrészt - nyomtatott formában - hozzájárult a zarándokhelyek hírének növeléséhez, másrészt lehetőséget ad a helyek kisugáizó területének meghatározására. A történeti Magyarország területéről az 1600-1780 közti időszakból harminchat zarándokhelyről ismerünk kéziratos és nyomtatott mirákulumos könyveket, 9