Fallenbüchl Zoltán: Grassalkovich Antal - Hivatalnok és főnemes a XVIII. században (Gödöllői Múzeumi Füzetek 2. Gödöllői Városi Múzeum, 1997)

X. A telepítő

X. A TELEPÍTŐ Mivel a nagyszámú nemes nem adózott, nagyon fontos szempont volt valamennyi magyar kormányhivatal számára — már 1715 óta —, hogy az adózó alanyok számát növelje. Erre a célra a telepítés — hazai és külföldi személyek és csoportok megtelepítése és meggyökereztetése — látszott a legalkalmasabbnak. A XVIII. század közepén telepest szerezni, kedvező feltételek esetén, nem volt nehéz. Egész Európában megnőtt az önálló gazdasággal — jobbágytelekkel, parasztbirtokkal, bérlettel — sem rendelkező földmüvesnépesség száma. A hagyomány és a szokásjog az önálló gazdasággal nem bíró fiatal parasztoknak, ha családot is akartak alapítani, kevés lehetőséget engedett. A belenyugvóbbak beérték azzal, ha segítő családtagként élték le életüket testvérük gazdaságában, esetleg annak korai, váratlan halála esetén átvették a gazdaságot. A bátrabbak, vállalkozó szelleműek keresték a személyes szolgálatot földesuruknál vagy más uraknál. Egyeseket előrelátó szüleik ipar tanulására adtak, ami — a kézműves polgárságba, céhbe bekerülve — társadalmi rangemelkedéssel is járhatott. Némelyeket, jó képességűeket taníttattak, iskolába adtak, diákok lettek, hogy „kenyerüket tollúkkal keressék meg." Esetleg, ha adottságuk volt hozzá, zenészek lettek, s úgy kerestek munkát, alkalmazást. Voltak, akik katonának álltak a hadseregekbe. A ragályok és a háborús veszteségek miatt a seregek nagy ember-felvevők voltak. Nem kevesen elvándoroltak a nagy városokba, s azok külterületén élve, szölőkapásként, építőipari napszámosként, fuvarosként találtak munkalehetőséget maguknak és családjuknak. Voltak olyanok is, akik — főleg Németországban, ahol a lakosság már kiheverte a múlt századi harmincéves háború nagy emberveszteségét — sikeresen vállalkoztak arra, hogy idegen uralkodók telepes-toborzói szavára, útra keljenek messze idegenbe. A földesurak és a kormányzatok ezt a fajta elvándorlást nem látták szívesen, mert féltették munkaerejüket, melynek egy részét pedig foglalkoztatni sem tudták megfelelően. Franciaország egyenesen súlyos büntetéssel tiltotta a kivándorlást. Megakadályozni teljesen mégsem tudta, mert a fejlett technikai képzettségű franciát Európa minden országában szívesen látták és alkalmazták. Ugyanakkor a hatalmas amerikai francia gyarmatokra nem akadt a király alattvalói közül elég telepes; visszarettentek a rájuk ott váró nehézségektől. Az angolok és a spanyolok máshova, mint saját uralkodójuk gyarmatára, nem mentek. Náluk a tengerészet adott egzisztenciát sokaknak. Sőt, Spanyolország 1736-ban még Andalúziába, a Sierra Morenába is német telepeseket hívott be, annyira emberhiányban szenvedett odahaza is. Írországból, ahol a katolikus írek a legsúlyosabb társadalmi elnyomatást szenvedték, volt ugyan kivándorlás a kontinensre is, de ez erősen katonai színezetű volt: a francia király és a német-római császár szívesen vették az ír zsoldoskatonákat és képzett tiszteket. Magyarországra is jutott belőlük. Legfőképpen azonban Németország és Itália voltak azok az országok, ahonnan embert lehetett kapni telepítési célra: mezőgazdasági