Fallenbüchl Zoltán: Grassalkovich Antal - Hivatalnok és főnemes a XVIII. században (Gödöllői Múzeumi Füzetek 2. Gödöllői Városi Múzeum, 1997)
VII. A kamaraelnök
35 átalakult. 7 5 Magyarország és Belgium (Osztrák-Németalföld) különböző okokból ugyan, de kimaradtak ebből az átszervezésből. A cseh és osztrák-német tartományokból kormányzat tekintetében egységes állam alakult, mely Magyarországtól legerősebben abban tért el, hogy az utóbbiban fennmaradt — hálából az 1741-ben tett szolgálatokért — a nemesség adómentessége és kiváltságos állása. Meg kell jegyezni, nem Magyarország volt az egyetlen, ahol a nemesség megtartotta privilégiumait. Már XIV. Lajos halála óta megkezdődött Európa-szerte a küzdelem a rendi népfelségi elv és az uralkodói korlátlan hatalom elve közt. Az abszolutizmus azonban az 1740-es években már nem a feltétlen önkényuralmat jelentette, hanem az volt a kérdés, hogy a kiváltságok nélküli országlakosok igazában a nemesség vagy az uralkodó alattvalói-e? Az uralkodók ebben a kérdésben a privilégium nélküliek védőjeiként léptek fel, s őket is fokozódóan igyekeztek az államéletbe integrálni. Grassalkovichnak nagy lehetősége adódott: elfogadja-e az új egységesítő törekvéseket, vagy a magyar sajátosságnak tartott kiváltság-fenntartás mellé álljon-e? Ő az utóbbit választotta, nem elsősorban rendi érdekből, hanem azért, mert a rendi érdeket a „hazaiak" érdekével azonosította. Mint Franciaországban is némelyek ezidőben a nemességet az államalkotó és szervező frankok, a nem nemeseket pedig a meghódoltatott gall tömegek leszármazottjainak tekintették, Magyarországon is sokan a nemességet tekintették a honfoglaló „scythák", hun-magyarok leszármazottainak, a köznépet pedig a hódoltatott „pannonok", szlávok vagy a különböző időpontokban beköltözöttek utódainak. Tehát az etnikai felülrétegződés kérdése volt a nagy probléma. Magyarországon — Franciaországtól eltérőleg — e vélemény megerősödéséhez az is hozzájárulhatott, hogy éppen a magyarok elöbbeni két évszázados nagy véráldozata következtében az ország bevándorlási területté lett, s a bevándoroltak túlnyomóan a nem nemesek tömegét szaporították. így a cseh-morva szökött jobbágyok, a szlovákok, a rajokban beköltöző románok a már itt élő régebbi románok számát gyarapították, a német betelepültek pedig főleg a városokat és azok külvárosait népesítették be, onnan költöztek előnyös feltételek esetén falvakba. A külföldről jött nemesi indigénák vagy hamarosan eltávoztak — esetleg meg sem kísérelték az itteni letelepedést —, vagy pedig házasság útján keresték az autochton magyar nemesi családokkal való kontaktust, mint például a Guadagni-Gvadányi olasz tiszti família, ami gyors beolvadáshoz, azonosuláshoz vezetett. Az idegen kötődésű nemeseket a magyar nemesek nem kedvelték, és mint Grassalkovich és a Starhembergek példája mutatja, ha tehették, „kivásárolták" őket itteni javaikból. A nemesség nagy többsége valódi magyar volt, magyarul beszélt és írt; magánéletében a kamaraelnök is a latint csak mint hivatalos nyelvet használta. 7 5 L.: Walter. Friedrich: Die Geschichte der österreichischen Zentralverwaltung 1740-1848. Wien, 1 938— 1956.
