Fallenbüchl Zoltán: Grassalkovich Antal - Hivatalnok és főnemes a XVIII. században (Gödöllői Múzeumi Füzetek 2. Gödöllői Városi Múzeum, 1997)

XI. 1764/65: az országgyűlés és kihatásai

78 kincstár kártalanítására le lehetett foglalni, mert a kárt meg kell téríteni. A nemesség vagy más előjog sem lehet akadály. Azonban: „Van, amit a fent említett paragrafusban sértőnek („praejudiciosus") tartok. Ugyanis előre látom, hogy nemesek közül a jövőben ilyen feltétel mellett senki sem fog kamarai szolgálatot vállalni, ha nemességéről le kellene mondania („renunciare debuerit"), ha pedig csak nem nemeseket fognak az ilyen szolgálatra alkalmazni? A kamarai tisztviselőség mostani becse és értéke nagyon meg fog kevesbedni, azt a királyi szolgálat („servitium regium") ettől kezdve megsínyli, és a tisztességes és hasznos alanyok száma is lecsökken..." „... Egyáltalán pozitív-e Őfelsége szándéka arra, hogy minden elszámolás-kötelestől írásos reverzálist kívánjon meg?" A kamaraelnök a felterjesztéshez mellékelt egy reverzális-formulát is az elszámolás-köteles tisztviselők számára. Ennek szövege enyhébb: „Becsületesen és hűen, a királyi kincstár hasznára fogok adminisztrálni... Őszintén és hűen járok el ügyeimben. A Magyar Királyi Udvari Kamara hatalmának, tekintélyének, alárendeltségének és joghatóságának a szokás szerint alávetem magam. A kárt megtérítem. Bűncselekmény („maleversio") esetében letartóztathatnak. Nemességem és más kiváltságom... semmiképpen sem lehet ennek akadálya." A tervezett — és valószínűleg a Staatsrat sugalmazására készült — reverzálisszöveggel Grassalkovich egyik nagy vívmányát, a magyar nemességnek a kamarai szolgálatban való alkalmazását látta veszélyeztetve. Ezzel sok önérzetes szegény nemes ifjú maradt volna ki a királyi szolgálatból. Bizonyára nem is vált volna ez tényleg sem a királyi hivatalnokság javára, nem azért, mert az nem nemessé vált volna — a nem nemesek a Kamaránál a tanácsosi és a titkári rangot kivéve eddig sem voltak kirekesztve —, hanem elsősorban azért, mert önérzetes és törekvő embereket veszített volna el a szolgálat. Itt a kamaraelnök már nemcsak nemesi-rendi, hanem magyar nemzeti karakter-tulajdonságot védett: azt a büszkeséget, melyet e korban a magyarok általában éreztek, és 1741 óta méltán is élezhettek. A formula nem is került bevezetésre, lekerült a napirendről, Grassalkovich győzött. De ez a győzelem növelte a közte és a Staatsrat meg az udvar közti egyre szélesedő szakadékot. Pedig inkább hidat igyekezett verni a dinasztia és a nemzet, a natio között. De tényleges hídverésben is volt része: 1769-ben, a pozsonyi hajóhíd után, Buda és Pest közt is létrejött az az állandó jellegű hajóhíd, pontonhíd, melyet csak jégzajláskor vagy egy-egy nagyobb hajócsoport áthaladásakor bontottak szét időlegesen. Buda, a Vár tervezett funkciója és a megnövekedett forgalom egyaránt megkövetelte ezt a hidat. Egyelőre azonban még — a kamaraelnök vágyai ellenére — Pozsony maradt a főváros, mert Szász-Tescheni Wettin Albert, szász királyi herceg, kormányzó és neje, Mária Krisztina főhercegnő beköltözése miatt, ami 1766. január 7-én történt meg a pozsonyi várba, nem lehetett az országos súlypontáthelyezésre még gondolni sem. Mária Krisztina, aki afféle pótkirálynő szerepét játszotta Pozsonyban és Magyarországon, nem mutatott hajlandóságot arra, hogy messzebb költözzön Bécstől.