Varga Kálmán (szerk.): A Gödöllői Városi Múzeum Évkönyve - Annales Musei Gödöllőiensis 1992 (Gödöllő, 1993)

FORRÁSKÖZLÉS - Zichy István (1879-1951) festő- és grafikusművész: Napló (részletek)

a Márkustér megtellt közönséggel, amely közt nagyon sok német tengerésztisztet lehetett látni. A térre zenekar vonult fel és a zenekari emelvényen a programot is kifüggesztették, amely váltakozó német és olasz szerzeményekből állt. A zenekar először a Heil dir im Siegerkranz-ot, a porosz himnuszt játszotta. Ezt a közönség, kisebb közbeszóllásokkal, még valahogy eltűrte. Utánna a Marcia Reale következett, ezt a jelenlevők nagyrésze vele énekelte a zenekarral. Erre - a programm szerint - egy német klasszikus következett volna, de ezt már nem tűrték; az egész tér egyhangúan ordított: Marcia Reale! Marcia Reale! - A karmester engedett és újra eljátszották az olasz királyindulót. Ezután megint nekifogtak a programm szerinti darabnak, de a közönség most meg a Marcia Garibaldit követelte és ezt ki is erőszakolta. Ez a tüntetés estig tartott és a velenceiek egy német darabot sem engedtek többé eljátszani. így tüntettek a németek ellen a királyi lakosztály ablakai alatt, amelyben Viktor Emánuel Vilmossal tanácskozott. Az olaszok németgyűlöletének ez a kitörése egészen spontán volt. Mert az olasz kormánynak akkor a tripoliszi háború idején - nem volt érdekében, hogy a németeket elkedvetlenítse. Olaszország abban az időben nagyon izgatott állapotban volt. Velencéből Páduába, Bolognába, Ravennába, Firenzébe, Orvietoba, Rómába mentünk, de majd mindenütt belejutottam kisebb-nagyobb háborúellenes szocialista tüntetésekbe. - Rómából Nápolyba utaztunk. Ekkor voltak először - és utóljára - Délolaszországban. - Vedi Napoli e poi muori! Lásd Nápolyt és azután halj meg! - a sorrend kifogástalan, mert ha előbb meghalok, úgy már nem láthatom Nápolyt. De hogy Nápoly után mást látni már nem volna érdemes, ezt csak egy nápolyi képzelhette. Nápoly fekvése nagyon szép, de ami engemet leginkább megkapott, az a város lakóinak viselkedése és életmódja volt. A nápolyiaknak sikerült a legzajosabb tevékenységet a semmittevéssel egy nevezőre hozniuk. Ez azoknak, akik Európa északibb városaiban élnek és nevelkednek, egészen hihetetlennek tűnhet fel. De azok a falun élő magyarok, akik közelebbről figyelték a megtelepült cigányok életét, Nápolyt könnyen nézhették egy óriási arányokba fejlett - emeletes házakban tanyázó "cigányvég"-nek. - Anatole France, Le Crime de Sylvestre Bonnard-jában, pompás képet ad a nápolyi utca életéről, ezzel úgysem tudnék versenyre kelni. De azért egy-két jellemző dolgot mégis felemlítek: Egyik a kecskék és tehenek reggeli látogatása. Akkor még - nem tudom máig is így maradt-e - minden reggel kecskéket és teheneket hajtottak be a városba. Ezeket az utcán, a vevő szemeláttára fejték meg. Sőt, a kecskék még az emeletre is felmentek, úgy, hogy a vevőnek még lakásából sem kellett kimennie. - Egy este a Castello del Ovo mellett, a tengerparton levő igénytelen vendéglőben vacsoráltunk. Egyszerű olaszos ételeket ettünk és hozzá közönséges asztalibort ittunk. Ilyen kétszemélyes étkezés, abban az időben, legfeljebb 8-10 lírába szokott kerülni, de mikor fizetni akartam, a pincér hatvanegynéhány lírás számlát állított össze. Mire én barátságosan megjegyeztem, hogy a közelben lakom, máskor is odajárnék, de a pénzt mégsem hagyom a zsebemből kilopni. A pincér rámnézett, nevetett, fogta a fizetőcédulát és azt azzal igazította ki húszegynéhány lírára, hogy csak jöjjek máskor is, meg fogom látni nem leszek meglopva. De még az emberek lelkiüdvösségéről is egész különösen gondoskodtak: Vasárnap déltájt az utcán az ember minduntalan találkozott valakivel, aki nagy lármával rázott egy csengőt és ehhez torkaszakadtából ordítozott. Először azt gondoltam, hogy ezek vásári mutatványosok kikiáltói, de közelükbe érve rájöttem, hogy az út mellett fekvő templomok sekrestyései, akik figyelmeztették a közönséget: "Az utolsó mise hölgyeim és uraim! Az utolsó mise! Gondoljatok az üdvösségtekre!" 167