Varga Kálmán (szerk.): A Gödöllői Városi Múzeum Évkönyve - Annales Musei Gödöllőiensis 1992 (Gödöllő, 1993)

FORRÁSKÖZLÉS - Zichy István (1879-1951) festő- és grafikusművész: Napló (részletek)

nyabb átlagos francia típusához tartozott, de nagyon jóeszű ember volt, aki diplomáciai pályafutását később mint madridi, végül mint vatikáni követ fejezte be. Felesége - feltű­nő szép feketehajú asszony - látszólag csak a szépségnek élt. Fontenay korábban Szöul­ban, Korea fővárosában volt állomáson, ahonnan sok érdekes képet és műtárgyat hozott magával - Két fia volt: Charles és Etienne. Akkor még Charles is gimnázista volt, de fes­tőnek készült. Édesapja egyszer meghitt reggelire, hogy ezt a fiát nekem bemutassa. Charles, franciának nagyon is naiv, de lelkes becsületes és tehetséges fiú volt. Családjá­ban idegenül bántak vele - ezt különösen anyjánál lehetett észrevenni - és így bennem nemsokára valami idősebb testvért, vagy második apát látott. - Olyan esetlen volt mint egy medvebocs, de néha ép olyan meglepően ügyes is tudott lenni. Esetlenségének leg­szebb példáját egyszer anyja szalonjában adta. Reggelire voltam náluk meghíva és egy francia újságíróra vártunk, aki nagyon megkésett. A vicomtesse egy nagy díványon ült. E mellett jobbról egy porcellán nippekkel megrakott asztalka állt, amelyen túl a bejárati ajtó volt. A dívány baloldalán ugyanolyan asztalka volt elhelyezve és ezen túl, a zongo­ránál álltunk Charles-al, aki nekem ép magyarázott valamit, mikor az újságírót beenged­ték. Ez - késéseért mentegetőzve - a háziasszonyhoz siet, nem veszi észre az asztalkát, és azt a szoba közepébe rúgja. Charles azonnal segíteni akar, odaugrik és - a másik asz­talkát rúgja be középre. - A porcellánnippek csilingelve hulltak darabokra. Az újságíró azt hiszem, legszívesebben elsülyedt volna. A háziasszony szikrázó szemekkel igyeke­zett mosolyogni, de Charles - első rémülete után - gyermeki kedéllyel nevetett. Szeren­csére rögtön asztalhoz ülhettünk. - Charles gyakran járt ki Gödöllőre, később szobát is bérelt és hozzám járt kosztolni. A művészkolóniában mindenki szerette. Akik nem tud­tak franciául, azokkal valahogyan németül, sőt később már magyarul is elgagyogott. Ko­moly, gondolkodó fiú volt, a munkáját mindig komolyan vette, de hajókedvre kereke­dett egészen gyerekes is tudott lenni. - Egy időben nagyon lelkesedett a szélsőbaloldali eszmékért és - ami azzal akkor még együttjárt - antinationalista és antimilitarista elveket hirdetett. Nevettem kitörésein és azt mondtam, hogy adott alkalommal ő az elsők közt lesz, akik készek hazájukért mindent feláldozni. Sajnos, ebben annyira igazam lett, hogy ő 1914-ben, már a háború második vagy harmadik hónapjában elesett, miután hősiessé­geért ez alatt a rövid idő alatt is több ízben lett kitüntetve. Azt hiszem, főként irodalmi szempontok, székely balladák és mesék, amelyeket illusztrálni akartam volna, indítottak egy újabb erdélyi tanulmányútra. Erdélybe 1909 nyarán utaztam. Útközben megálltam Kolozsvárt, ahova már egyszer Körösfőről is belá­togattam. Voltam Brassóban, ahol különösen a fekete templom kapott meg szép szőnye­geivel. Voltam Segesvárt, ahol egy nagyon szépen rendezett kis városi múzeumot talál­tam, és innen indultam el a Székelyföld felé. Székelykeresztúrig vonaton mentem. Ott kocsit fogadtam Énlakára, hogy a "hun-székely" rovásbetűs felírást megnézzem. Ke­resztúrról Udvarhelyre vasúton, onnan pedig kocsin mentem át Csíkszeredára. Ez az út, a Hargitán átvezető Tolvajhágó útja, felejthetetlenül szép volt. A csíki falvak sokkal fes­tőiebbek voltak az udvarhelyszékieknél, de Szeredát magát, ép oly kietlennek és stílusta­lannak találtam, mint 1905-ben Bánffyhunyadot. Szeredáról többfelé is kirándultam, hogy egy huzamosabb tartózkodásra alkalmas helyet találjak, és végre a Csíkszentmi­hály melletti kis Ajnád községet választottam. Ez igazi székely falu volt, úrféle nem is lakott benne. Itt főként tájképeket festettem, mert a falu telve volt szebbnél-szebb motí­vumokkal. Ajnád nagyon elhagyatott hely volt, így ott sok hagyomány megőrződött. Egészen megilletődtem, mikor egy este, valami házimunkánál, Kőmíves Kelemenné bal­ladáját énekelték. 162

Next

/
Thumbnails
Contents