Varga Kálmán (szerk.): A Gödöllői Városi Múzeum Évkönyve - Annales Musei Gödöllőiensis 1992 (Gödöllő, 1993)

FORRÁSKÖZLÉS - Zichy István (1879-1951) festő- és grafikusművész: Napló (részletek)

ból az alkotások olyan tömege tudott reánk maradni. Sicnában - hajói emlékszem az Opera del Duomoban - értettem meg először Duccio da Buoninsegna nagy művészi qualitásait. - Kedves emlékezetemben maradt a dóm könyvtára, Pinturicchio, ha nem is nagyigényű, de élénk és üdeszínű freskóival és a három gráciának a terem közepén elhelyezett nemes antik csoportjával. - Orvietoba természetesen Luca Signoreili freskóiért mentem. Ezeknek és a szépfekvésű városnak csak egy napot szentelhettem, mire Rómába utaztam. Rómára - amelyet akkor láttam először - csak öt napot szántam, ami még arra sem elég, hogy az ember félig-meddig megismerje, de Rómát sem akkor sem később nem tudtam megszeretni. A város képe - az élő városrészek közt folyton felbukkanó ókori romokkal - egy gondozatlan foghíjas és odvasfogű szájra emlékeztetett, amelynek közepébe utóbb szörnyen csillogó aranyplombaként illesztették I.Viktor Emmánuel "ragyogó" emlékét. A város két nagy attrakciója, az ókori Róma és a bárok kor emlékei, engem nem vonzottak. Persze azért még bőven maradt olyan, amit gyönyörűséggel élvezhettem. Gróf Somssich József, Szőgyény Camilla unokatestvéremnek férje, ekkor a vatikáni nagykövetség tanácsosa volt. ők, az akkor még a monarchia tulajdonát képező Palazzo Venetiának azóta lerombolt szárnyában, a Palazzettoban laktak. A kívülről elhanyagolt és mitsem mutató épületben, a velencei követek címereivel díszített, quatrocento stílusú márványajtós szép lakás, az épület közepén kert volt és annak egyik oldalát zárta le az a loggia, amely most szabadon áll a Palazzo Venezia déli oldalán. Jóskáéknál vendégeskedett akkor Manyó unokatestvérem is és így náluk egészen családi körben találtam magam. Ott találkoztam a csóri szomszéd Pappanheim Siegfried kedves jó feleségével, Károlyi Erzsébet grófnéval, és egy fiatal, nagyon művelt Oedingen Móric herceggel, aki a magyarországi Sándor birtokok kijelölt örököse lett volna, de még fiatalkorában hirtelen meghalt. Rómából Assisiba, szent Ferenc városába mentem, amely nekem főként Giotto nagy freskósorozatának a városa volt. A városka szép vidéken fekszik, a szálloda amelyben laktam csinos és tiszta volt, vendégei pedig főként jóféle angolok, tehát tiszta és kellemes emberek voltak. - Innen már csak Perugiát látogattam meg. Ott, a város érdekes építkezésén kívül, leginkább Fiorenzo di Lorenzo hihetetlenül felfokozott színű és dekoratív hatású képei érdekeltek. Szerényigényű szállodámban, este egy csoport angol iskolamesterrel barátkoztam, már amennyire az én gyenge angol tudásomból és az ő még gyengébb francia és olasz tudásukból kitellett. Társalgásunk leginkább a német turisták körül forgott, és nézeteink teljesen megegyeztek. - Akkoriban főként angolok és németek jártak Olaszországban. Az angol turista soha senkit sem zavart. Nem mondom, hogy nem voltak köztünk furcsa típusok, különösen az éltesebb hölgyek között. De ezeket sem kellett okvetlenül észrevenni, mert csendes zárkózott modorukkal erre senkit sem kényszerítettek. Az átlagos német turista először azzal tűnt fel, hogy "túristának volt öltözve". Ennek az öltözéknek többféle változatát is lehetett látni. Firenzében egyszer egy csoport német jelent meg abban a vendéglőben, amelyben rendesen étkeztem. A csoport mindkétnembeli tagjainak fején zergeszakállas zöld tirolikalap, testén lódenruha, lábán szeges hegymászócipő és kezében alpenstock volt. Mikor beléptek, egy francia elkiáltotta magát: "voilá les mangeurs d' choucroute!" Mire harsogó nevetés fogadta őket. ők ezt a tetszés jelének vették és barátságosan mosolyogva fogadták. - A német turista mindig csoportosan járt és szenvedélyesen leltározott. Ha a t.i. egy képtárba vagy múzeumba be157