Varga Kálmán (szerk.): A Gödöllői Városi Múzeum Évkönyve - Annales Musei Gödöllőiensis 1992 (Gödöllő, 1993)

FORRÁSKÖZLÉS - Maróti Géza (1875-1941) építész: Velenczei kiállítás, műcsarnok

talásra - mely alkalommal Teles Édi egy egész helyes rákkiütést szerzett magának. Al­pár Náci meg volt lepve a mikor az oly rövid idő alatt elkészült magyar műcsarnokot lát­ta. Fene gyerek ez a tolvaj Maróti - volt a kedvcncz szavajárása, miközben óriási dimen­zióit próbálta folyékony és szilárd halmazállapotú kalóriákkal ellátni a Cavalettóbéli törzsasztalunknál. A velenczeiek ellentétben néhány budapesti befolyásolható riporterrel, egyáltalában nem haragudtak, hogy a: Attilával való történelmi összefüggéseket érintet­tem. Sót Conte Grimani a velenczei sindaco (vagy podesta) egyszer a városi urakból ál­ló társaságban kivitt Torcelloba ahol Attila úgynevezett trónszékében lefényképeztetett a városi archívum számára. Poldinak pedig egy szállítmány velenczei galambot akartak küldeni tiszteletük jeléül, a mit nagyon megköszöntem, de nem fogadtam el, mert sze­gény velenczei galambok nálunk tönkrementek volna. Egy consulunkra is emlékezem valami Baronc di Rosa, a kinek mestrei régi kertjét átterveztem. Végzett munka és kínló­dás után persze ismét jött megenyhülés. Megint rámjött a fékezhetetlen jókedv, a mikor is nem fértem a bőrömbe. Egyszer lejött Velenczébe Ágotái Lajos a fiatal feleségével és a sógornőjével. Va­csora után frakkban gondoláztunk a Santa Maria della Salute előtt a tengeren tartott hangverseny bárka csődület felé. Én valami áldozatot akartam hozni a tengernek és be­ledobtam a fehér frakkravátlimat. Másnap a Cavallettoban ugyanezen kedves társaságot ebédre hivtam meg. Hát egyszerre csak, az egész osteria csodálatára egy ezüst tálcán egy óriási homárt hoznak az asztalunkhoz. Ebben nem volna semmi csodálni való, ha a homáron övdiszités gyanánt egy feltűnően hófehér frakkravátli nem szerepelt volna. Hölgyeink csodálkozva néztek rám, hogy hát ez a szokatlan dolog mit jelent. Itt mindig friss rák van mondok én nyugodtan, ezt is ma reggel foghatták meg a tegnap este bedo­bott kravátlimmal együtt, amelybe véletlenül belemászhatott őkelme. Egyszer a Lidón ebédeltünk nagy müvésztársaságban. Én bolond fejjel átug­rottam egy kis asztalon, amely körül éppen olyan bolond barátaim ültek. Az ugrás sike­rült, de utána nem tudtam hirtelen lefékezni és egy szemben jövő szép hölgyet majdnem hogy fellöktem - és ezt elhárítandó akaratlanul összeszaladva és a levegőben megölelve a karjaimba zártam. "Professorc Maróti" - mutatkoztam be azaz találtam fel magamat ezen szokatlan helyzetben - a levegőben "Mrs Lavery" volt a spontán válasz. Hát tény­leg ezzel a világszép asszonnyal szaladtam össze véletlenül. Jött utána a férje is a hires festő aki a helyzetkomikum láttán a hasát fogta nevettében és mindkettejükkel nagyon kedves jóbarátságba kerültem. Most tudom csak. Laveryné mennyire megelőzte a korát, mert már akkor a mai modern karcsú egyszerűen öltözködő szépségtipust képviselte. La­vcryéknak volt egy kislányuk is. akihez egy nagyon decorativ. azt hiszem indiai nurse is tartozott. A világháború végén. Londoban jártamban mégsem látogattam meg Laveryé­kat. Nem tudtam, hogy a régi jóbarátol és egész közelmúltban még ellenséget ­hogy fogják fogadni. Mi legyőzöttek a sors csapásokban oly kicsinyek lettünk, de nem vesztettünk semmit büszkeségünkből. Nagy szomorúsággal bújtam el tehát előlük, pe­dig már 28 év óta viselem a tárczámban azon kedves karikatúrákat a melyeket mindket­ten emlékül rajzoltak nekem Velenczében sajátmagukról mert Laveryné is igen tehetsé­gesen rajzolt. Velenczében ismerkedtem meg először közelebbről a svédekkel. Anders Zorn egy külön díszteremben állított ki. közöttük egy vitrinben érdekes sajátkészítésű aranyékszereket és gyűrűit is. Zom mint sokszoros milliomos megengedhette magának 133

Next

/
Thumbnails
Contents