Varga Kálmán (szerk.): A Gödöllői Városi Múzeum Évkönyve - Annales Musei Gödöllőiensis 1992 (Gödöllő, 1993)

FORRÁSKÖZLÉS - Maróti Géza (1875-1941) építész: Velenczei kiállítás, műcsarnok

aztán rábeszélt hogy ne nézzem olyan sötéten a dolgokat, hiszen ezt mind hamarosan ki lehet javítani. Ugy is történt. Elmúlt a púp és nem esett be az eső. Közben Pesten szidtak, hogy miért akarom az Attilával való vonatkozásokat kidomborítani, mikor a Velenczét alapító Aquilejai lakosok épen előle menekültek régesrégen. Én azt hittem, hogy bátran visszanyúlhatok ezen régmúlt történelmi összefüggésbe. Az első emeleten Nagy Sándor gyönyörű üvegablaka volt alkalmazva: "Priscus rctor Attila udvarházában. Kriesch két mozaikot tervezett "Isten kardja" és "Aquileja ostroma". Külön vitrinákban még a nagyszentmiklósi úgynevezett Attila kincsének a galvanoplasztikai másolatai is ki voltak állítva. Otthon a szép Bóni (Róna József) vezetésével néhány újságíró megnyergelésével tehát szidták mint a bokrot. Már azért is mert a műcsarnok előtti kertrészben, néhány gyönyörű, kalotaszegi faragókkal készíttetett felirásnélküli temető kopjafa díszítését alkalmaztam. Hogy ez nem temető visszhangzott Pesten. Persze hogy nem temető, de szép ősi magyar művészet. Első mérgemben sajnos kivétettem a kopjafákat, és azok most is ott rohadnak valahol a műcsarnok pincéjéban. Ami most következik az csupa szomorú széthúzás. Daczára annak, hogy minden museumban vannak kis oldalvilágitásos termek az intimebb dolgoknak, mely világítás becsületesebb is a felülvilágitásnál, a kiállítás anyagát rendező művészek, szintén Bóni áskálódásaira nem akarták a 6 nagy oldalablak világítását igénybe venni, hanem azokat fekete viaszkos vászonnal befedték és ezen oldaltermekhez a hozzá nem való felülvilágitást használták! És ezt máig is igy csinálják! Én meg csupa ellenkezésből csináltam egy magas lambériát amikor ők egy alacsonyai akartak és belenyomtam a nagyterem egyik oldalába az én köralaprajzú zeneszobámat - ezzel akarván dokumentálni, hogy ezen műcsarnokot tulajdonképpen a milánói iparművészeti kiállítás szerezte a magyar képző - vagy a hogy akkor hivták őket - képzeletmüvészeknek. Mint Milanóba, Velenczébe is eljött Radisicz - a mikor már minden készen volt valamiféle elnöki minőségben. Egyik Pesti újság, azt irta , hogy én nem akartam vele szóba állni. Az ő típusát "hogy hát kérlechalássan Kegyelmes Uram - én vagyok ennek és ennek a bizottságnak az elnöke" én valóban nem szerettem - de tulajdonképpen egész jól megfértünk egy kávé mellett a Flóriánban, mert ő a munkánál mint rendesen nem sok vizet zavart és inkább diplomatát játszott. Én az első emeleti gerendás iparművészeti teremben kiállítottam a Ráth siremlck modelljét is, mert nem akartam a művészekkel elzsüriztetni. Én ime ennek állandó hivséges napi látogatója akadt. Besnard francia festő és a felesége. Persze itt is nagyon érdekes nemzetközi művész társaság verődött össze. Snycrs a belga pavilon építésze, akinek fejét vörös szakállával megcsináltam tréfából vörös és sárga homokból vagy 10 méteres nagyságban a kertben, úgy, hogy az olaszok carabinierikkel őriztették, amig egy hosszú esőzés el nem mosta. Ott volt Stuck rém szélesen és jókedvűen, a kit sok évvel később süketen láttam viszont, a mint emlitcttcm Besnard, az angol Frank Srangwin, az ir Larvery a gyönyörű feleségével. Peter Severin Kroyer. Anders Zorn, Eugen svéd herezeg. a festő. Panell az amerikai grafikus stb. Azonfelül sok olasz művész közöttük Calandra. Bistolfi, Pito Etlore és a régi magyar származású süket Vittorio Grulúci de Dragon, Segantini összes hagyatékának a tulajdonosa - a ki engem különösen szeretett már Milánóból is messzeföldről eljött egy kis beszélgetésre, ami az ő hallócsövc dacára nem is ment olyan simán. Meglátogatott egy finom kedves öregúr - egy gróf Széchenyi a koronaőr, azután romai nagykövetünk a lányával (Szögyény Marrich) a kikkel hol ceremóniásan hol kis osteriákban vacsorázgattunk. Alpárés Teles jóbarátaim is megunták a pesti gyülölcthadjáratot ellenem és beszállingóztak Velenczébe vagy harminczan, hozzám egy kis vigasz132