Gulyás Gábor: Emlékeső. Chiharu Shiota kiállítása. Kmetty Múzeum - Szentendrei Képtár, 2016. május 12 - október 16. (Szentendre, 2016)
Három magyar kulcstörténet
Három magyar kulcstörténet APÁM KULCSA (részlet) Apám bogaras ember. Méhei vannak. És nyulai. Meg galambjai, pávái, japán tyúkjai (és persze kakasai). Kutyái is, de macskái nem. Mert a macskát utálja. Mindez már csak a múlt időben igaz, mert apám öreg és gyönge. Nem tud gondoskodni az állatairól. A méhes ugyan még megvan, az üres kaptárak ott állnak a kert végében... (...) A kulcsok rendesen a kulcstartón lógnak, a bejárati ajtó mellett. Sok kulcsa van apámnak: kapukulcs, ajtókulcs, szekrénykulcs, pincekulcs, kamrakulcs, a méhes és a kisház kulcsa, télikertkulcs... De egy ideje a kulcsok is eltűnnek. Apám ugyanis eldugja őket. Talán attól fél, hogy valaki magához veszi valamelyiket, aztán egy óvatlan pillanatban bejön vele. Vagy kimegy. Vagy elvisz valamit. Vagy behoz. Vagy hogy eltűnik valahogy az a kulcs a szögről, és akkor ő majd nem tud bejönni, kimenni, elmenni. Mert apám időnként nyugtalanná válik, úgy érzi, mennie kell valahova. Néha ez sikerül is neki: megkaparintja a vaskaput rögzítő lakat kulcsát és elindul. Órák múlva ér haza, kimerültén, zavartan, fél pár papucsban. Régen én is hadilábon álltam a kulcsokkal. Kulcsos gyerek voltam, bár nem lakótelepi. A csillaghegyi családi házba, ahol laktunk, rendszerint egyedül érkeztem haza az iskolából. Apám, anyám nem voltak otthon. Volt kulcsom, de gyakran nem találtam meg a táskámban, és ha igen, akkor sem akaródzott bemennem az üres, hideg és homályos házba. Inkább maradtam az utcán, ott mindig történt valami. Vagy kimentem a Dunához, a fasorba, a csatornapartra, sötétedéskor pedig legtöbbször valamelyik szomszédban kötöttem ki. Ott meleg és világos volt, játék, beszélgetés, vacsora. Jól éreztem volna magam, ha közben nem rettegek a kulcs miatt, amit megint elvesztettem. Mit fognak szólni, ha megjönnek?
