Bodonyi Emőke: Hajdú László. Helyzetek és Érzetek. 2015. máricus 22 - május 24. MűvészetiMalom, Szentendre - MűvészetMalom kiadványai 8. (Szentendre, 2015)

Monográfia

átfordulni, különös szépségű festmények készültek a műtermében.

Megszületésükben a festői kérdések konzekvens továbbvitele mellett személyes tapasztalatok is közrejátszottak. A horizontélmény, és a tenger nyíltvízi szabadságérzete a kozmikus tér festői megragadását ösztönözte újra. A művész, az egyik vele készült interjúban ezzel kapcsolatban így emlékezett vissza egykori élményeire és festői elképzeléseire: „Megoldani a nagyléptékű tér érzékeltetését a festményen. A földgolyó a nagy kozmoszban csak egy kis bolygó, apróság. Ellátni a horizontig, és onnan semmi, felette semmi. Innen eljutni amoda. Szép csendes szél hajtja a vitorlát, besötétedik, fent csillagok. A gömb kellős közepén halad a vitorlás, fogod a kormánykereket, kiválasztasz egy csillagot, azt az irányt kell tartani, locsog a víz, és csönd van.”8

Néhány egymás mellé kerülő egyszerű sík, és az azokat elválasztó vonalak jellemzik említett festményeit. Az előzményt több száz hasonló jellegű rajz jelentette, amelyeken a három egyszerű és mindig visszatérő vonaltípus, az egyenes, a függőleges és az átlós van jelen. Hajdú László Kandinszkij elméletére hivatkozva tér vissza állandóan ennek a három alapvonalnak a használatához. Nemcsak érzetek kötődnek hozzájuk, hanem képesek a legalapvetőbb mozgásokat és állapotokat kifejezni, Hajdú szerint a vízszintes elválasztja a végest a végtelentől, a függőleges meghatároz egy helyzetet a térben, míg az átlós elvezet egyik ponttól a másikig, a közelitől a távoliig és vissza.

Az egyik lírai ihletésű festményének címe Thalassa, azaz a tenger, görög nyelven. Az 1999-ben festett kompozíció felső részében, az aranymetszés szabálya szerint húzott vízszintes vonal finoman, de nagyon határozottan osztja ketté a festményt. Egy másik vonal a baloldal sarka felől átlósan elindul, és a vízszintesig fut. Ettől egy kicsit távolabb, a vízszintes egyenest egy másik átlós vonal köti össze a festmény jobb felső részével. Ez a finom vonalrendszer a tenger végtelenbe nyíló mélységét felidéző, rejtőzködő árnyalatokkal tagolt, és szürkéskékszerű, titokzatos színhatású faktúrában éli önálló életét.

A Caspar David Friedrich emlékének ajánlott Láthatatlan fény című, 2000-ben készített festmény, Hajdú László munkásságának egyik főműve. A Thalassához hasonló felépítésű alkotást finoman kidolgozott felület, és néhány meghatározó vonal alakítja. A kompozíciót egyértelműen a horizontvonalat jelölő vízszintes határozza meg, amelyet néhány újabb, de más irányú vonal egészít ki. Egy-egy átlós, de egymással nem párhuzamos vonal indul a bal alsó sarokból, illetve az alsó rész közepétől, majd a vízszintest elérve mindkettő irányt vált, és halad tovább: az egyik a felsőszél aranymetszésének pontjához, a másik a jobb felső sarokba tart. Ezeknél a jól látható vonalaknál finomabb léniák is kiegészítik az előbb felvázolt szerkezetet. A vízszintes fölötti részben egy nyitott háromszög két szára indul a két felső sarokból, és így a csúcsos találkozási pontjuk a horizontvonallal érintkezik, míg a teljes kompozíció jobb alsó részében az alsó peremet és a vízszintes jobb szélső pontját szintén egy halványabb vonal köti össze.

A finom érintkezésekben és találkozásokban, a vonalak életszerű haladásában, a lilás és zöldes szín egymásra rétegződő derengésében valami magasztos nagyság érzete támad. A himnikus lebegésekben, a két szféra, talán az ég