Bodonyi Emőke: Hajdú László. Helyzetek és Érzetek. 2015. máricus 22 - május 24. MűvészetiMalom, Szentendre - MűvészetMalom kiadványai 8. (Szentendre, 2015)

Monográfia

Endre irányításával új műfaji lehetőségek között kutatva, a gobelinnel is megismerkedett, és a későbbiekben felesége, Czakó Margit is kitanulta a legjobb szövőművésztől, Arató Erzsébettől a készítés technikáját az 1954-ben alapított Iparművészeti Vállalat műhelyében. Ennek köszönhetően a szentendrei műteremben egy egész sor falikárpit született, amelyet Czakó Margit szőtt le Hajdú László kárpittervei alapján. Nemcsak a gobelin megjelenése, hanem néhány megbízásos munka is az addig készült olajfestmények képi világától való fokozatos eltávolodást segítette elő.

Hajdú László olajtempera kompozícióinak címei -Tengeröböl (1969), Forrás és fatörzs (1970), Esti város (1970), Belső tér (1970), Dalmát város emlékképe (1970), Szél, sziklák, tenger (1971), Kék Komát (1974), Romantikus Improvizáció (1975), Áramló mediterrán (1975) - is árulkodóak, mert természetközeli állapotról vallanak. Festményei azonban sohasem egy konkrét táj látványából indulnak ki, hanem a természethez kötődő élményeket, a víz, a levegő, az atmoszféra, valamint figurát sejtető, antropomorf jellegű mozgásérzetet rögzítenek és az ezekből kiinduló víziókat adják vissza. A vásznon megjelenő szélesen áradó és expresszív színzuhatagok bizonyos módon olyan tájérzeteket keltenek, amelyek egyfajta lelkiállapot kifejezéseként is felfoghatóak. A többféle értelmezési lehetőség Hajdú későbbi képeire is jellemző marad. A Bennünk a tenger (1973) című festménye a természeti jelenség és a lelkiállapot közötti analógiára utalva, 19. századi tájképfestészeti hagyományokat is feleleveníthetne. A lélek és a természet közötti szoros kapcsolatot deklaráló „paysage intime" műfajával ellentétben azonban a természeti elemek fékezhetetlen sodrásának érzékeltetése révén sokkal inkább kozmikus tájképi vízióról, a lelkiállapot és a természet közötti drámai összecsengésről beszélhetünk. Erre utalnak Mucsi Andrásnak, a művész egyik első méltatójának, az 1975-ös Művésztelepi Galériában rendezett kiállítási katalógusának előszavában

megjelent szavai is: „Alapélménye, a folytonos változásban és mozgásban lévő, a Mindenséget megtestesítő tenger festői világképében központi helyet foglal el. Hajdú képein a mindent alakító, pusztító és éltető tenger a kifürkészhetetlen és feltárhatatlan emberi természet gigantikus jelképe.”3 Deim Pál találóan nevezte tájszerű absztraktnak ezeket a festményeket, amelyeknek kifejezésmódja átöröklődött az azt követő évtizedekre. Ilyen az a szenvedélyes, expresszív stílus, amelynek nagyon erős érzelmi, indulati töltését a későbbiekben az erőteljes festői gesztusok veszik át. Ehhez hasonlóan visszatér majd az átlókra épített komponálásmód is, amely a képek dinamizmusát, a mozgás - a repülés, a szárnyalás, a szélfúvás - érzetét kelti fel, ugyanakkor a pillanatnyi egyensúlyi állapotot tartja fenn.

A tájszerű absztrakt jegyében Hajdú László munkásságában a főiskola befejezésétől (1963) az 1980-as évek elejéig terjedő időszakot egységes alkotói periódusként foghatjuk fel, még akkor is, ha már bizonyos jelek egy újabb korszak bekövetkeztét sugallták. Nemcsak az 1975-ben, a Művésztelepi Galériában rendezett első önálló, vagy az 1977-es műcsarnoki kiállításának,hanem a további szentendrei csoportos tárlatok anyaga is reprezentálta azt az utat, amely elszakad a tájszerűségre utaló elemektől, és a gobelineket, illetve azoknak absztrakt képi világát helyezte előtérbe. Bár a gobelinek kom-