Majorossy Judit: A Ferenczy Múzeum régészeti gyűjteményei - A Ferenczy Múzeum kiadványai, D. sorozat: Múzeumi füzetek - Kiállításvezetők 5. (Szentendre, 2014)
Czene András: Kora bronzkor
KORA BRONZKOR i.e. 2700 - i.e. 2000 A késő rézkor végén, a Kr. e. 3. évezred elején különféle népmozgások következtében megváltozott a korábban egységes kulturális képet mutató anyagi kultúra. Kelet felől olyan lovas nép érkezett Kelet-Magyarország területére, melynek vezetői impozáns sírhalmok, kurgánok alá temetkeztek. Dél felől hagyományosan földművelő csoportok húzódtak fel hazánk területére, fejlett fémművességi ismereteket, a bronz - a réz és ón vagy arzén, esetleg antimon ötvözete - készítésének titkát hozva magukkal. Nyugat felől pedig a Duna mentén érkezett népesség edényművessége és eszközkészlete Portugáliától a Stonehenge kőkörein át egészen a Lengyel-síkságig és a Csepel-szigetig azonosságot mutat. Pest megyében a kora bronzkor legkorábbi időszakában a déli eredetű makói kultúra népessége telepedett meg. Önálló nagy temetőjük nem került elő, csupán magányos sírokat, néhány sírból álló temetkezési helyeket ismerünk. Halottaikat elhamvasztották és a maradványokat urnaként használt edénybe helyezték, melyet tállal fedtek le vagy a hamvakat egyszerűen a sírgödör aljára szórták. A megye területéről több mint 30 településük maradványait találták meg. Ezeknek két típusát ismerjük: hosszabb és rövidebb ideig lakott telepek. A rövid életű telepek, inkább csak ideiglenes lakóhelyek lehettek, előfordulásukat a kultúra mozgékony, nagyállat-tartó életmódjával magyarázzák. Az ilyen típusú lelőhelyeken akár több hektár feltárt területen is csupán néhány gödör vagy sír került elő, egymástól gyakran akár 20 méter távolságra is. A korábbi leletanyagok publikálása, valamint az utóbbi évek, évtizedek nagy felületű feltárásainak köszönhetően azonban bebizonyosodott, hogy számolnunk kell intenzívebb, nagyobb objektumszámú, hosszabb életű makói telepekkel is. Az intenzívebb telepek egy részénél laza, hosszan elnyúló településszerkezet figyelhető meg, amelyet egymástól távol levő, kisebb-nagyobb gödörcsoportok jellemeznek, melyek között nagy, üres felületeket lehet találni. Azt csak feltételezzük, hogy ezeken a lelőhelyeken az egyes gödörcsoportok a köztük levő „üres” felületen álló - régészetileg már megfoghatatlan - felszíni vagy csak sekélyen a humuszba mélyített szerkezetű épületekhez, esetleg tanyákhoz tartozhattak. Az Üllőn feltárt település szétszórtan elhelyezkedő gödörcsoportjaival ehhez a településtípushoz tartozik. A település különlegességét az itt talált fém öntőformák és öntőtégelyek adják. Az öntésből származó fémnyomokat, maradványokat ugyan egyiken sem találtak, de valamennyi formán és a tégelyen is megfigyelhető, hogy erős hőhatásnak voltak kitéve, minden darab igen keményre, „kopogósra” égett. Egyetlen forma egyik felének kivételével valamennyi épp, egész, többségük meglepően jó állapotban maradt meg. Több forma belsejében sérülések, repedések figyelhetők meg, amelyek az öntés során keletkeztek. Az öntés tönkreteszi a formák belsejét, ezért a két részes öntőformákat csak egyszer lehetett használni. Az öntőformák különféle szerszámok öntésére szolgáltak: tokosvéső, laposvéső, laposbalta, nyélcsöves balta. A beöntő nyílást általában a formák rövidebb oldalán találjuk, míg a nyélcsöves baltánál a megolvasztott fémet a balta nyélcsövének alsó része felől, a fok és a nyéllyuk között öntötték a formába. Az egyik formán, a negatív két sarkában apró vájatokat mélyítettek, amelyek az öntéskor felszabaduló gázok elvezetésére szolgáltak. A fém beöntéséhez öntőtégelyt használtak. Az üllői öntőtégely nagyméretű, jól megformált darab. Csuklóvédő lemezek és csont csüngő/ Wristguards, bow-shaped pedant 20
