Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
II. rész - Erdősi Péter: Epilógus: A múlt és a látvány
Erdőst Péter: Epilógus: a múlt és a látvány a mindössze egy évvel korábban megnyitott Táj és ember Szentendrén és környékén című állandó kiállítás - az új múzeumigazgató, a néprajzkutató Ikvai Nándor feljegyzése szerint „a megyei Pártbizottság kezdeményezésére, a művészeti anyag fokozott igényű bemutatása érdekében”. Az időszaki történeti tárlatok nehezen léphettek a helyébe, mindazonáltal az első professzionális - forrásokat feltáró, értelmező, kérdések mentén haladó - várostörténet, Dóka Klára műve, éppen Ikvai felkérésére készült.52 A kulturális központtá fejlesztés során Szentendrére kerülő Pest Megyei Művelődési Ház és Könyvtár volt a helytörténeti publikációs tevékenység másik pólusa. A múzeumban történeti tárgygyűjtemény és adattár, a könyvtárban pedig helytörténeti dokumentumgyűjtemény létesült. 2012-ben, több mint fél évszázaddal az 1960-1970-es évek művelődéspolitikai és idegenforgalmi nagyberuházása után egy újabb központosított állami intézkedés felszámolta a megyei múzeumi rendszert. A káosszal fenyegető helyzetben talán csak az éles szemű megfigyelők vették észre, hogy a város egy olyan fontos központi funkciót veszít, amely nem kistérségi, hanem megyei kiterjedésű volt. Az állami és megyei projekt, amelyhez a város egykor csatlakozott, nem a rendszerváltozással, hanem ezzel a fordulattal ért véget. Történetünk végén az elmondottak értelmezésében nem kell megállnunk az intézménytörténeti perspektívánál. A szentendrei eset a kulturális örökségkonstrukciók mind nemzeti, mind közép-európai kontextusában is vizsgálható. Pierre Nora francia történész ismert fogalmával élve Szentendre szerb nemzeti emlékezethelynek (lieux de mémoire-mk) nevezhető.53 Nemcsak amiatt, mert a szerb nemzeti történelem térképén - a velika seoba Srba történetében, az egyház- és kultúrtörténetben való részesedése folytán - kitüntetett pontként szerepel, hanem talán azért is, mert érvényes rá a Nora által a kortárs emlékezetkultúráról felállított tétel. Amikor az emlékezet folytonosságát, spontaneitását hagyományok, szokások már nem biztosítják, akkor megalkotott támpontok, „helyek” szolgálnak fogódzóul számunkra annak a múltnak a felidézésében, amelytől már elszakadtunk. Félrevezető lenne azonban azt sugallni, hogy a szerb jelenlétnek a népességfogyásban, elvándorlásban, a városvezetésből való kiszorulásban megnyilvánult gyengülése - ez a javarészt a 20. század elejéig lezajló folyamat - tétlenségre kárhoztatta volna a helyben maradókat. Szentendre a 17-18. század fordulója óta egyházi központ, a budai szerb ortodox püspökségnek, illetve budai esperességének a székhelye — a változás sodrában ez az intézmény tehát folytonos —, egyházi élettel, múzeummal, Szerbiából ide irányuló turizmussal. A magyar nemzeti emlékezetben azonban a város nem tett szert a szerbhez fogható, kitüntetett pozícióra. Mint láttuk, a 20. századi hazai invenció másféle irányokban keresgélt, jó érzékkel, hiszen itt nem álltak rendelkezésre olyan, országos szinten is fontos magyar történelmi események és hősalakok, amelyekre támaszkodni lehetett volna (ugyanakkor ez a hiány is magyarázza azt a jelenséget, hogy miért terelődött a figyelem Rab Rábyra vagy a helyi írástudóként elkönyvelt középkori Fulcora). Nemcsak a magyar múltreprezentációk nyújtanak töredékes képet a szentendrei társadalom történetéről. A kortárs szentendrei kultúra szerb komponensei - amennyire a külső szemlélő érzékelheti - három csoportba sorolhatóak: ilyenek mindenekelőtt az egyházi kultúrának az ortodox hívek körében élő, olykor-olykor a nyilvános térben is megmutatkozó hagyományai és azok intézményi keretben történő muzealizációja, másodsorban a népi kultúrába sorolt szokásoknak magyarországi kutatók előtt is megnyíló ismerete, harmadrészt pedig a szerb nemzeti turisztika. A hajdani mezőváros társadalmának komplexitása, úgy vélem, ezekre az ágakra vált szét. Ebből a képletből sem az egykori szerb világi (értsd: nem egyházi) élet, sem a szerb-magyar együttélés - mert azt találjuk, hogy létezett ilyen - nem rekonstruálható, nem érzékelhető. Mai percepciónkban a polgári építészet és életforma szintén távolra sodródott a népi építészettől, a néprajz által tanulmányozott szokásoktól: holott nem vitás, hogy egyazon mezővárosi társadalom szövetének mintái voltak. A szentendrei örökségnek az az aspektusa, hogy az egykor szerb többségű társadalom építészeti hagyatéka jelentős részben a helyére lépő magyar többségű társadalomra marad, felvethetett volna a kulturális örökség elfogadása, illetve elutasítása kapcsán ismert, etnokulturális, felekezeti különbségekkel és az ezekkel összefüggő politikai konfliktusokkal terhelt közép-európai típusjelenségek közül kettőt.54 Az egyik esetben egy korábbi társadalmi csoport hagyatékát az utána jövő nem fogadja el a maga örökségeként, hanyagolja, a pusztulásnak engedi át. A másikban átveszi ugyan, de ez inkább kisajátítás, mivel az előtte járó emlékezetének elfojtásával, múltjának hanyagolásával, elhallgatásával veszi át. A feledés tehát mindkét esetben óhatatlanul fellép. A fejezetünkben elmondottakból azonban jól érzékelhető, hogy Szentendrén nem ezek a végletes folyamatok zajlottak le, hanem egy harmadik tendencia érvényesült. 52 „[Ezzel] megoldatlan maradt a szerbség történeti, néprajzi anyagának bemutatása is, annak ellenére, hogy a nemzetiségi anyag gyűjtésére és bemutatására a megyei Pártbizottság határozata is felhívta a figyelmet”. Az igazgató által a megye és városi vezetés számára írt feljegyzést idézi: Ikvainé 2004: 30—31. Néprajzi kutatásra a Ferenczy Múzeumban: Ikvainé 1989: 226. A szerb szokások tanulmányozására (többek között): Kiss 1988. A történeti összefoglalás (Dóka 1981) keletkezéséről és saját együttműködéséről a szentendrei helytörténetírás intézményeivel Dóka Mára egy kéziratban maradt interjúban számolt be (Dóka 2010). 53 Nora 2010. 54 Ashworth 1996: 46-47. 230
