Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
II. rész - Erdősi Péter: Epilógus: A múlt és a látvány
Erdősi Péter Epilógus: a múlt és a látvány Végigkísértük Szentendre történetét. A közelmúlttól indultunk és az idő korábbi rétegei felé haladtunk. Ami így, visszatekintve kirajzolódott előttünk, az nem rendeződik egyetlen töretlen, egyenes vonalba, hanem törések, veszteségek, újrakezdések egymásutánját adja. A változás ellenére van valami, ami egyfajta állandóság-, jobban mondva régiségérzetet kelt, ami miatt a múlt jelenvalónak tűnik a mai Szentendre történelmi központjában: megannyi átalakulása, egyre szembetűnőbb kommercializálódása ellenére, ma is kitapinthatóak a város 18. és 19. századi életének lenyomatai. A városmag szerkezetének és épületeinek a jelenben jól ismert, sokszor leírt, megfestett, fényképezett látványa a városi imázs centrális eleme; olyannyira, hogy ez a látvány pars pro toto a területi bővülésen, társadalmi átalakulásokon átment város egészét képes emblémaszerűen jelképezni. Soktornyú Szentendre, a templomok, a festők városa, ékszerdoboz, a mediterrán hangulatú, befogadó, vendégszerető Szentendre, múzeumváros - a nyelv megannyi állandósult eleme, amely a hely adottságainak és identitásának kifejezésére, imázsának építésére szolgál. Lépten-nyomon ismétlődnek a város leírásaiban, vonzó adottságait méltató útikalauzokban, cikkekben és egyéb írásokban; a Szentendrére vonatkozó gondolkodást és beszédet mindinkább meghatározó és — ma úgy tűnik - alig nélkülözhető asszociációs bázist alkotnak. Ezek a képzetek nem örökérvényűek és nem a semmiből keletkeztek: történeti produktumok, egy részük elhalványulhat, kikophat, helyét másnak adhatja át, egyéb elemei viszont tovább élhetnek, megszilárdulhatnak. Más szóval: Szentendre felfedezése, invenciója során megás kitalált elemekből épült fel a ma ismert városimázs. E folyamat néhány meghatározó pillanatáról szól könyvünk záró fejezete, amelyben immár a jelen felé haladunk, könyvünk útirányát visszafordítva. Ezúttal szemlénk a rómaiakkal kezdődik. A 19. században színre léptek a várostörténet szereplőiként, de ez nem volt egészen váratlan. Ami az antikvitás helyi emlékeiből maradt, már korábban is jelen volt — egy részük sokáig a felszínen, szemmel láthatóan, más részük rejtve a föld alatt. A római kor emlékei a magyarországi reneszánsz idején keletkezett országleírásokban szerepelnek először, hiszen a nyugati világ antikvitás iránti rajongása feltárja, megteremti a helyek antik referenciáit. A királyi udvar az a szellemi központ, ahol a történetírók felfigyelnek a szentendrei romokra. Ransanus, azaz Pietro Ransano (1428-1492), aki a Nápolyi Királyságot képviselte Mátyás király udvarában, 1489-1490-ben írt magyar történeti művében az ország átfogó leírása során a Duna folyása mentén haladva röviden említette Szentendrét, vagyis a Szent Andrásról nevezett falut (pagus sancti Andreae). A helyről, ahol „sok római sírfelirat maradt fenn”, tudni vélte, hogy egy római légió nyomait őrzi. Kortársa, Antonio Bonfini (1434-1503) éppen azzal próbálkozott, hogy azonosítsa az egykori légiók helyét, ezért Szentendrénél néhány sor erejéig elidőzve egy álló falmaradványról, szentélybejáratról és feliratos kőről tudósított. Abban az időben, amikor a királyi udvar Visegrád és Buda között mozgott, a humanista tudósok könnyen szerezhettek ismereteket a szentendrei emlékekről.1 A római régiségek első említései után sok idő eltelt anélkül, hogy használatuknak, értékelésüknek nyoma lenne. Ám az ókorral kapcsolatos európai érdeklődés a 18. század végére Szentendrét is elérte, ennek lehet a jele, hogy 1799- ben a mezőváros vezetése az „antik” ingóságokat a városházán tervezte összegyűjteni, és az erre járó angol utazók említést tesznek a castrummX. Ha az egyedi, mozdítható kőemlékek magánjellegű gyűjtése ekkoriban kezdődött is, 1 Ransanus 1999: 50; Bonfini 1995: 41. 219
