Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
II. rész - Darkó Jenő - Erdősi Péter: Villa Sancti Andreae: a középkori múlt
Darkó Jenő - Erdősi Péter: Villa Sancti Andreae A 14. századtól a visegrádi váruradalom érdekeinek szolgálat határozta meg a lehetőségeit; az alábbiakban, amikor áttekintjük kondícióinak előnyös és hátrányos oldalát, voltaképpen arra keresünk választ, hogy fékezte-e fejlődését ez a rendszer, vagy bizonyos értelemben ösztönzőleg hathatott-e rá az a tény, hogy királyi birtok volt. A település kedvező helyen, fontos vízi és szárazföldi út mentén feküdt, és az egyházi, majd a királyi birtokszervezet itt élő képviselői vámot szedtek az átmenő forgalom után. A 14. századra már bizonyos szintű kimenő kereskedelme is volt - úgy véljük, inkább mezőgazdasági, mint kézműipari áruval -, melyre vámmentességet kapott, persze nem országosan, hanem a Duna mentén, a számára könnyen megközelíthető Esztergom-Buda szakaszon. A vámmentesség 1320-ban történt megvonása — pontosabban az eredetileg mentesített szakasznak a Budán kívüli részére való korlátozása — sem feltétlenül vetette vissza a faluban megtermelt áruk forgalmazásának igyekezetét. A közösség irányítását, felügyeletét tekintve, Szentendrének a falvakra jellemző önkormányzata, bírája és esküdtjei voltak, és érvényesek lehettek rá a királyi népekre vonatkozó, más falvakhoz képest többletet jelentő bíráskodás jellegzetességei.140 Ami a falu látványát illeti, a dombtetőre épült templom és néhány kőépület hívhatta fel magára a figyelmet — a római település és a hegyekben fejthető kőanyag hasznosítása folytán, a főesperesi központ jelenlétének köszönhetően —, ilyen lehetett a püspöki udvarház, később egy-egy nemesi kúria. Szemügyre véve az érme másik oldalát, kétségtelen, hogy a fenti előnyös tényezőkből nem vonhatóak le messzemenő következtetések, hanem inkább mértéktartó értelmezésük szükséges. Hegyvidéken a falusi kőház nem kivételes, kőépületek léte nem teszi (mező)városias jellegűvé a települést. A korlátozott falusi önkormányzatiság ellenére a királyi birtokon élők az uralkodó „saját népei” voltak. A helyi társadalomba szerény változatosságot a királyi népek közösségének belső tagozódása hozhatott, valamint az egyházi és világi magánbirtokosokat szolgáló embereknek a királyi népekétől eltérő típusú függése. Nem bontakozott ki szabadon a kereskedelem, a szentendrei királyi népek munkaerejének és a termelt javainak nem csekély részét köthette le az uralkodónak, a váruradalomnak járó szolgáltatás. Vasártartásra a falu nem kapott jogot. A kedvező elhelyezkedésből fakadó lehetőségeket mérsékelte, hogy túl sokan profitáltak ugyanazokból a társadalomföldrajzi adottságokból. Olyan fontos központok, mint Vác, Esztergom, Visegrád, Óbuda — egymáshoz meglehetősen közeliek — osztoztak viszonylag kicsiny területen a környezetében. Nincsen jele annak, hogy Szentendre e nála jelentősebb szomszédjaiétól eltérő, sajátos funkcióra tett volna szert a környező erőtérben, amely által úgyszólván rést üthetett volna ezen a rendszeren. A térség jelentékeny településeinek szorításában aligha maradt hely Szentendre felfejlődésének, szomszédjainak gazdasági vonzáskörzetébe tartozott, ahelyett, hogy saját vonzáskörzetet alakított volna ki. A fent elmondottakból adódóan nem nyílt meg előtte egy távlatos fejlődés esélye.141 A 14-15. századi fejlődés során elérhető lépcsőfok a mezővárosi állapot lett volna a számára, amit elviekben elősegíthetett volna, hogy Szentendre királyi birtok, hiszen van példa az uralkodók birtokában álló mezővárosokra, amelyek kedvezményeket, vám- vagy harmincadmentességet kaptak.142 Ilyen út nyílt Visegrád és Maros előtt.143 Szentendre azonban nem kapott mezővárosi kiváltságokat, kedvezményeket. Nem használják rá a libera villa vagy oppidum terminust, mezőváros fogalmunk latin megfelelőjét. Ha merev is a villa és a possessio megnevezés az oklevelekben, indokolt és következetes, illik a tényleges helyzethez. Szentendre falu volt, de királyi faluként bizonyos sajátosságokkal, világi magánbirtokhoz képest előnyökkel bírt, királyi mezőváros ugyanakkor nem lett. Oppidum státusa a távoli jövőé, a 18. századé, és nem a középkori előzményekből következik. Csak amikor a szerbek kiváltságolt és gazdasági téren energikus erőteljes közössége megtelepszik a Zichyek világi magánbirtokán, akkor válik Szentendre mezővárossá. A középkori faluban a 18. századi „szerb” korszaknak megfelelő kulturális jelentőséget is hiába keresnénk. Szentendre ekkor még nem jelenik meg a térség írásos művelődésének térképén. Az ország római előzményét kutató, a királyi udvarban alkalmazott itáliai történetírók azonban felfigyeltek a királyi falu ókori romjaira, és a pannóniai antikvitás térképére helyezték. Az, hogy Pietro Ransano (1428-1492) és Antonio Bonfini (1427/1434-1502) tudott ezekről a maradványokról, összefügghetett Mátyás udvarának közelségével, a falu és Visegrád, illetve Buda közötti kapcsolatokkal. A romok tudományos felfedezésére azonban a 18. század végéig, a 19. századig kell várni. Erre az epilógusban térünk ki, mely a szentendrei történeti tudat kérdését járja körül. 140 A falusi önkormányzatra és a királyi falvak speciális helyzetére: Kubinyi 1999: 253. A királyi kúria bíráskodására a 14. században: Gerics 1995. 141 A Hunyadiak korának magyar történeti földrajzát feldolgozó Csánki Dezső úgy vélte, hogy Szentendre talán mezővárosi kiváltságokat élvezett, de feltevését nem indokolta (Csánki 1890-1913: I. 15). A 14. század elején oppidumnzk vélte Dinka Davidov is (Davidov 2005: 6). Csánki mezővárosokkal kapcsolatos kutatásainak kritikájára: Fügedi 1981a: 77-78; Fügedi 1981b: 336. A mezővárosi és városi fejlődés szakirodalmát esettanulmánya bevezetőjében összefoglalja: C.Tóth 2004: 589-590. 142 A „14. században a mezővárosok nagy része a király birtokában volt” (Bácskai 2002:31). „A továbblépés lehetősége elsősorban a királyi mezőváros számára volt biztosított, mivel az uralkodótól olyan kedvezményekre számíthatott (vám- vagy ritkán harmincadmentességre), amilyent magánbirtokos nem adhatott (Engel—Kristó—Kubinyi 1998: 37). 143 Nagymaros kapcsán: Szakály 2001: 333. 218
