Erdősi Péter - Majorossy Judit: Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéből. Tanulmánykötet - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 4. (Szentendre, 2014)
II. rész - Darkó Jenő - Erdősi Péter: Falu a hódoltság peremén: Szentendre a török korban
Darkó Jenő - Erdősi Péter: Falu a hódoltság peremén kifejezés egy faluban, a fejezet végén még visszatérünk rá. Lukács említette a falu régi prédikátorát is, akinek a háza mellett a tanúvallomás idején az ortodox pátriárka rezidenciája állt. A tanú kilenc telek történetéről, köztük a sajátjáéról, tudott számot adni. Az új tulajdonosokat általában név nélkül említette - bár többségüket talán ismerte -, de a régiek nevét jól tudta. Polika Mihály, Tóth István, Tóth Lőrinc, Bartos Bálint, Biny Mátyás, Barics Jakab, Botkó Mihály, Dany Simon, akiket megnevezett a Muslayak egykori jobbágyai közül, már nem voltak életben. Leszármazottaik egy része talán más Zichy birtokra költözött, mint például Bartos unokája, aki Bogdánba telepedett át. Lukács azt is tudta, hogy a földesuraknak milyen szolgáltatás járt a jobbágyoktól. Ugyanakkor megemlítette, hogy kilenc éven át senki nem adózott, mert azalatt pusztán állt a falu. A menekülés, a szétszóródás évei lehettek ezek, és utánuk következett az újratelepülés. A Lukács Pál által előadott - nyilvánvalóan szelektív, a Muslayak ügyére szűkülő, a Zichyek meg nem kérdőjelezett jogait csak érintő - beszámolóból levonható néhány körültekintő következtetés a hódoltság vége és a szerb bevándorlás közötti Szentendre állapotaira nézve. Az elnéptelenedés kilenc esztendeje után néhány jobbágycsalád újra berendezkedett a településen, valamivel korábban a délszláv lakosság megjelenéséhez képest. A jobbágyok többsége a Zichy családot szolgálhatta. Lukács a visszatérő, magyarul beszélő Zichy-jobbágyok egyik képviselője lehetett. A lakosság sem ekkoriban, sem korábban nem volt egységes felekezeti szempontból. Az 1690-es években újdonságnak számított, hogy a „város” egyik fő utcáját a katolikusok igénylik maguknak, talán azért, hogy területüket megkülönböztessék az ortodoxokétól - vagy a protestánsokétól -, de a „pápista” megnevezést éppen azok használhatták rájuk, akiktől el akarták határolni magukat. A Lukács által említett egykori prédikátor bizonyára a református felekezetet szolgálta.2 A katolikus Zichy család földesúri befolyásától vélhetően nem függetlenül jelentek meg a „pápisták” a protestánsok mellett. Hamarosan azonban mindkét felekezeti csoporthoz képest túlnyomó többségbe kerültek a bevándorló ortodoxok. A nemrég még üresen álló Szentendrén az 1696-os rácösszeírás szerint 985 házzal rendelkező és 468 háznélküli család élt.3 Lukács Pál egy évvel később felvett vallomása, a szerb bevándorlás révén sokszorosára nőtt társadalomnak csupán egy-egy foltját mutatja be, de a betelepedés dinamikáját, arányát éppoly érzékletesen adja vissza, mint az iménti adatok. A változás még annak ellenére is impozáns, hogy idővel a szerb bevándorlók egy része elköltözött. A népesség számának változása felekezeti, nyelvi, etnikai szempontból egyaránt radikális átalakulást jelenthetett. Az 1690-es évekre kialakult a magja annak a régi kereteket - szinte a népesség puszta számával is, de felülről kapott kiváltságaival, gazdasági energiájával még inkább - szétfeszítő közösségnek, amely a 18. századra mezővárost teremtett. A rendkívüli, robbanásszerű változás éles ellentétben áll a hódoltság korának másfél évszázadával, amelyben egy falu tengette életét az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság határvidékén, olyan körülmények között, amikor a fejlődés szóba sem jöhetett, hiszen elsősorban a fennmaradás volt a tét. Időben lejjebb ereszkedve, a hódoltság korának kezdete felől indulunk most el a 16. és a 17. században élt szentendreiek történetének felderítésére.4 A mohácsi csatától Buda elvesztéséig A 17. század közepétől Szentendre a Zichy család eleinte zsámbéki, később óbudai központú uradalmának része, de a késő középkorban, a 14. század elejétől Visegrád volt a számára meghatározó tényező. Ebben a rendszerben érte a királyság közepére irányuló oszmán török hódítás, és sorsa, mint megannyi szomszédjáé, attól függött, hogy meddig marad sértetlen a főváros, Buda és a hozzá közeli várak, Visegrád, Esztergom és Vác vonala. 2 Földváry 1898:1.116. Az egykor a veszprémi püspökséghez tartozó Pilis megyei falvak, illetve a Szentendrei-sziget szinte kizárólag református (Szakály 2001: 520) volt. Tolnai János szentendrei református lelkész állt 1652-ben az óbudai senioratus, egyházmegye élén (Szakály 2001: 527). 3 Dóka 1981:16. A két adat összegét a Zichyek Szentendréjére vonatkozó összeírások forrásértékével szemben kritikus L. Gál Éva is közli (L. Gál 1988: 74; v.ö. L. Gál 1988: 24-25). Az 1696-ös összeírás eredménye csak átmeneti állapotot rögzít, hamarosan a bevándorlók egy jelentős része továbbállt, ám a lakosság számának változása így is rendkívüli volt. 4 Szentendre török kori történetéről eddig nem jelent meg átfogó igényű, részletes elemzés. Rövid, néhány oldalas összefoglalások készültek, melyek rendszerint a középkori rész hasonlóan szűkre szabott ismertetésével együtt vezetik fel a 18. századdal kezdődő alaposabb elbeszélést (Kada é.n. [1910]: 454; Voit 1958:57; Horler 1960:23; Katonáné Szentendrey 1998:36). Kutatásunk mindazonáltal támaszkodhatott két, az imént említettekhez képest mélyebb merítésű munkára: egyrészt Tettamanti Sarolta gyűjtésére (Tettamanti 1981), amely Dóka Klára művének (Dóka 1981) bevezetésében jelent meg, másrészt L. Gál Éva óbudai uradalomról szóló monográfiájának (L. Gál 1988) török kori részére, amely szintén tartalmaz szentendrei vonatkozású adatokat. Hasznos referencia továbbá Pest megye régészeti topográfiája, bár az oszmán időszak régészeti leletei kapcsán a korábbi korszakokhoz képest kevesebbet nyújt (Dinnyés et al. 1986). Egyháztörténeti vonatkozású kérdésekre: Katonáné Szentendrey 1996. 176
