Rajna András (szerk.): Múltunk a föld alatt. Újabb régészeti kutatások Pest megyében - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 1. (Szentendre, 2014)
Patay Pál: Régészeti barangolásaim Pest megyében
Patay Pál: Régészeti barangolásaim Pest megyében Még 1952-ben, a Heves megyei Tarnabodon szembesültem a Csörsz-árkával. Megdöbbentett, hogy létezik egy hatalmas földmű, amiről azonban nem lehetett tudni, hogy kik, mikor és miért készítették. Nincs róla történelmi írásos adat. A kérdés megoldása tehát régészeti feladat. Ugyanakkor azt is felismertem, hogy a gépi földművelés előbb-utóbb el fogja tüntetni a nyomát még azokon a helyeken is, ahol akkor még a kutatás számára jól szembetűnt, vagyis hogy a 23. órában vagyunk! Ezért a Nemzeti Múzeumba kerülve - bár tudtam, hogy őskoros régész lévén ez nem képezte a feladataim részét - szorgalmaztam, hogy a Csörsz-árok kutatását vegyék be a múzeum munkatervébe. Ezt előbb-utóbb el is értem, ám a kollégák közül senki sem óhajtotta ezt a munkát felvállalni. Végül aztán én magam vállaltam, nem is bántam meg. A hatalmas, az Alföldet északról és keletről, a váci Dunakanyartól a Versec alatti Al-Dunáig közrefogó sáncrendszernek három, nagyjából párhuzamos vonala érinti Pest megyét. Az alsó, a Dunától a Tiszáig terjedő vonal Dunakeszitől délre, az egykori ártérből indul ki és Fót-Mogyoród-Gödöllő-Valkó-Vácszentlászló—Túra határán keresztül húzódik Jászfényszaru felé. A középső vonalnak csupán egy 3,4 km-es szakaszát ismerjük a megyében. Ez az aszódi Nagyvölgyből indul ki, a kallói Magyalosi nevű erdő szélén a megyehatárt alkotja, majd a kiskartali erdő felé kanyarodva eltűnik a nyoma (ezt érdemes lenne modern technikai módszerekkel továbbkutatni). A felső vonalat a galgamácsi Megyerke-majortól ismerjük. Keresztezi az ecskendi erdőt, majd egy rövid szakaszon a Nógrád megyei Kállóhatárát, aztán Versegtől délre, a domb oldalában halad tovább kelet felé. Egy vízmosásnál azonban itt is a nyomát vesztettük. A sáncrendszer régészeti kutatását a Pest megyei szakaszokon kezdtük el. Balás Vilmos, aki a sáncokra vonatkozó irodalmi és kartográfiai adatokat még a munkánk megkezdése előtt összegyűjtötte és ismertette, azt is közölte velem, hogy a mogyoródi Somló gerincén van a sáncnak egy viszonylag épen maradt, de mindössze körülbelül 30 méter hosszú szakasza. Annak érdekében, hogy megismerjük, milyen is lehetett valamikor ez a sánc, elsőnek ezt a területet vágtuk át 1962-ben egy ásatással. Megállapítottuk, hogy itt 6,20 méter szélesre és 3,10 méter mélyre ásták egykoron a sánc árkát. A kiszedett földből pedig az árok déli oldalán töltést emeltek, amely még az ásatáskor is 1,60 méter magasan volt az eredeti talajfelszín fölött. (Azóta, minthogy benyúlt a szántóföldbe és akadályozta annak gépi megművelését, elbontották, elplanírozták.) A kutatás fő feladatát a feltárt sáncoknak térképre történő rögzítése jelentette, ami megkövetelte, hogy azokat a helyszínen is bejárjuk. Felismertük, hogy ez egy ember által nehezen végezhető el, csakis egy munkacsoport közreműködésével hatékony. Több kolléga is a segítségemre volt, de hamarosan Garam Éva és Soproni Sándor személyében kiváló munkatársakra leltem. Az árokvonalaknak voltak olyan részletei, amelyekre csupán légi fényképek útmutatásával találtunk rá. Versegen pedig egy hosszú szakaszon a talaj megfúrásával ismertük fel a sánc egykori árkának a helyét. Itt egyébként a fúró az egyik részen fekete cseréptöredékeket és hamvakat hozott a felszínre, vagyis egy bronzkori urnasírt fúrtunk meg. Soproni legott bedobott a fúrólyukba egy tízfillérest, hogy ha a későbbiekben valamikor feltárják az itt lévő urnatemetőt, azonnal megtudják, hogy mikor sérült meg az urna. Ásatással egyébként átvágtuk a felső sáncot az ecskendi erdőben és Versegen, a középsőt a káliói Magyalosi-erdő szélén, az alsót pedig Mogyoródon, a Bajcsy-Zsilinszky út 19. számú ház kertjében. Megítélésünk szerint a munkánk eredményes volt. Végrehajtottuk a kitűzött faladatot: a sáncokat az Alföldet benépesítő szarmaták emelték, valamikor 332 után, a rómaiak utasítása alapján - akiknek Nagy Constantinus hadjárata következményeként a vazallusai lettek -, és a saját szállásterületük határát jelölték meg velük. A munkánk eredményességét mi sem bizonyítja jobban, mintsem az, hogy a beszámoló monográfiánk a magyar régészeti szakirodalom egyetlen olyan műve, amely két kiadást ért meg.12 Minthogy az elmúlt évtizedek során a magyar harangöntés történetével is foglalkoztam, akármerre megfordultam Pest megyében — és akadt rá némi időm —, megmásztam a templomtornyokat, hogy feljegyezzem az ottani harangok adatait. Ezen útjaim során Pest megyében történeti szempontból jelentősebb harangot ugyan nem találtam, hacsak egy Versegen lévő, 1624-es évszámmal ellátott - vagyis török időben -, feltehetőleg egy nem szakmabeli céhmester, hanem egy egyszerű kontár által öntött kis harang annak nem tekinthető. 1981-ben az akkori öreg harangozó jelentőségteljesen azt mondta róla: „ezt a víz hozta!” (Ez egyébként sokfelé elterjedt hiedelem.) A harangokkal kapcsolatban két megyebeli epizódról tudok beszámolni. Még az 1960-as években a Magyar Rádió munkatársai megkerestek, hogy a párizsi Rádióegyetem magyarországi harangok hangjáról kért tőlük harangfelvéte-12 Garam-Patay-Soproni 1983; 2003. 13
