Rajna András (szerk.): Múltunk a föld alatt. Újabb régészeti kutatások Pest megyében - A Ferenczy Múzeum kiadványai, A. sorozat: Monográfiák 1. (Szentendre, 2014)
Patay Pál: Régészeti barangolásaim Pest megyében
Patay Pál: Régészeti barangolásaim Pest megyében felbuzdulva folytatni akartam a munkát. Hátha előkerülnek régészeti leletek is, nemcsak őslénytaniak. Ezen a ponton azonban már szakember vezetésére volt szükség. Gaál Pista bácsi vállalta is ezt a feladatot, így 1931. augusztus elején újból ásattunk az Uhu-barlangban. Akkor is - sajnos - csak csontokat találtunk, ám köztük olyanokat is, amelyeket szerinte csakis ember törhetett fel. Alig két hétre rá, a Magyar Hírlap augusztus 23-i számában egy újságíró beszámolt a csővári ásatáson tett „látogatásáról” (úgy látszik, talán Pista bácsi mondhatott el neki valamit). Aki ugyanis csak egyszer is megfordult a helyszínen, vagy csak egy kissé ismeri a vidéket, két mondatot olvasva a cikkből egyből rájön, hogy annak írója sohasem járt az Uhu-barlangban, de még Csőváron sem. Gaál Pista bácsi nógatott, hogy írjak erről a feltárásról egy beszámolót. Megtettem, ő átnézte, javított egyet, s mást rajta, majd személyesen adta át a Természettudományi Közlöny szerkesztőségének. Az írás meg is jelent a folyóirat 1932. májusi számában, mint az első irodalmi művem, Újabb ősembernyomok Magyarországon címmel. Már korábban tudomásom volt róla, hogy Ácsán, a falu Tabán nevű része mellett emelkedő dombot egy mesterséges halom, tumulus koronázza. Ez szintén felkeltette a kíváncsiságomat. Ez alkalommal Fettich Nándort sikerült rávennem a Nemzeti Múzeum régészei közül, hogy irányítsa annak feltárását. Az ő vezetése mellett a munka 1932 augusztusában szakszerűen folyt. Ásatási naplót vezettünk, helyszínrajzot készítettünk. A halmot négy negyedre osztva, az északnyugatiban kezdtünk egy 6x6 méteres szelvényt bontani. Majd, amikor elértük az eredeti felszínnél mélyebb sírgödröt, a feltárást a délnyugati negyedben 14 m1 2-rel bővítettük, hogy az oda átnyúló sírgödröt teljes egészében feltárhassuk. A sírgödörben rá is leltünk egy csontvázra, hanyatt feküdt, de a lábai enyhén behajlítva, oldalra fordultak és a sírgödör aljánál magasabban, behányt földön voltak. A csontváz mellett semmit sem találtunk, ha csak az az egy jellegzetes szkíta, három élű, bronz nyílcsúcs nem képezte a sír mellékletét, amely a koponyától 110 cm-re, a sírgödör fenekénél legalább 70 cm-rel magasabban került elő. Egy bronz gyöngyre is rábukkantunk a medencecsont legmagasabb pontja fölött. Ha a nyílcsúcs valóban a halomsír korhatározó lelete, úgy igen különös, hogy nem ruhástól, fegyverestől, ékszerestől temették el a halottat, mégis halmot emeltek a nyughelye fölé.1 Ezt követően eljutott hozzám a hír, hogy az Ácsától 10 km-re fekvő Galgagyörkön, az egyik ház kertjében régi sírra találtak. Kíváncsi voltam erre is, mert korábban hallottam Fettichtől, hogy a faluban avar sírokat tárt fel. így aztán átmentem Györkre, de kiderült, hogy a két lelőhely nem azonos. A kérdéses sír a Meleg-völgy torkolatának a nyugati részénél emelkedő kis oldalánál jött elő. Ennek is utána akartam nézni, ezért 1933 augusztusában egy kétnapos próbaásatást végeztem. Egy Árpád-kori temetőnek - hajói emlékszem - öt sírját tártam fel, az egyik csontváz ujján volt is egy gyűrű. Sajnos ezt a leletet és az ásatás egész dokumentációját elfújta a háború szele. Tompa Ferenc tanácsára 1933 őszén beiratkoztam a budapesti Pázmány Péter Egyetemre. Ezzel lezárult a lokálpatrióta régészkedésem korszaka, ugyanakkor tágabb lehetőségek nyíltak meg előttem. Azért Pest megyébe még többször visszatértem, de ezt követően már hivatalból. Ám közbe jöttek a háborút megelőző mozgalmas évek, a háború és a hadifogság. Aztán néhány nappal 1949 karácsonya előtt megfordultam a Közgyűjtemények Országos Felügyelőségén.2 Radnóti Aladár, a főfelügyelő akkori állandó helyettese (aki gyakorlatilag a hivatal vezetője volt, miután Alföldi András 1946. augusztusi disszidálása óta a főfelügyelői állás nem lett betöltve) azt kérdezte tőlem, hogy újévig el tudnám-e költeni a Kiskunfélegyházi Múzeumnak ásatási célra szánt, de még fel nem használt pénzét. Vállaltam, de csak karácsony utánra. Az ásatás helyszínéül az alpári (ma Tiszaalpár) földvárat javasoltam. Ez volt az egyetlen régészeti lelőhely Félegyháza környékén, amiről tudomásom volt. (Minderről azért emlékezek meg itt, mivel Alpár 1950-ig még Pest megyéhez tartozott.) Karácsony másnapján leutaztam Kiskunfélegyházára, átvettem az összeget, azzal a meghagyással, hogy már ekkor jelentsem, mennyit fogok visszaadni. Megígértem, hogy egyetlen fillért sem. Másnap, 27-én a múzeum hivatalsegédjének, Hajmás bácsinak a kíséretében, egy hajnali 4 óra körül induló vonattal kiutaztam Alpárra. A vasútállomás fű teilen várótermében fagyoskodva vártuk meg, amíg a községházán 8-kor beindult az élet. Ott aztán szívesen fogadtak bennünket, gondoskodtak szállásról, segítettek a munkások toborzásában, úgyhogy délután vagy tíz emberrel el is indult a munka. A földvár sáncát vágtam át, alatta bronzkori rétegeket találtam, valamint egy avar sírt. Utolsó nap délben számvetést csináltam: útiszámla Hajmásnak, munkabér a munkásoknak, SZTK,3 összesen ennyi forint. A maradék 1 MNM A 48.A.I. 2 Ez a szervezet a vidéki múzeumok szakmai irányító és felügyelő hatósága volt. 3 Szakszervezetek Társadalombiztosítási Központja. 10
