Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)

A művésztelep virágkora, főművek és bohém hétköznapok

válta a pár éve elvesztett közös barát, Endre Béla emléke is. A szentendrei Tornyai-portrét Barcsay érzékeny, lírai visszaemlékezése teljesíti ki.

„Később meg ott volt Tornyai is. Az is nehéz ember volt. Én nagyon szerettem, pedig nagyon nehéz természete volt, különös ember volt. Szellemes, jó humorú és kiváló festő. Velem nem bánt rosszul.

Érdekes volt már az is, ahogy Szentendrére került. Az egyik festő kollégánk, Pándy, aki ismerte őt, meghívta a telepre, hogy jöjjön el hozzánk. Tornyai meg ezt komolyan vette - nem volt valami jól eleresztve, akkoriban már valahogy egy megrokkant ember benyomását keltette. Ötvenéves korában már gutaütött volt, húzta a lábát, bottal járt. Van egy fényképem is róla, mindenki azt szokta kérdezni, hogy ez Nagy Balogh János421? Olyan markáns feje volt. Magas volt, csontos, erős ember. Okos volt, szépen tudott írni, jó stílusa volt.

Tehát meghívták. Senki sem gondolt rá, hogy tényleg lejön. Egyszer, ahogy kilépek délelőtt a szobámból akkor már festettem egy sort, kimentem egy kis napfényt látni - hát egy furcsa koldus külsejű embert látok az udvaron, ott sántikál, csoszog a házak között egy bottal. Sejtettem, hogy ez Tornyai. Mindjárt lebácsiztam, mondom neki:- Nem Tornyai bácsihoz van szerencsém?- De én vagyok, öcsém. Mondom neki:- Tessék bejönni, most tetszett érkezni? Evett valamit?

Nem én, öcsém, nem ettem én. Volt egy kis tejem, kávém, kérdeztem, megkínálhatom vele?

Jaj, az nagyon jó lesz - válaszolta, és ettől kezdve minden délben, minden este ott mutyiztunk együtt. Elfeleztük a költségeket, csak én szereztem be az ennivalót. Aztán ott is maradt nálam, én osztottam meg vele a szobámat.

Egyszer megkívánta az aludttejet. Szereztem tejet, eltettem három vagy négy befőttesüveggel, kitettem az ablakba, pár nap alatt megaludt. De addigra már Tornyai János, meg én is megfeledkeztünk a tejről.

Sose takarítottam, csak hagytuk, hogy gyűljön a por - utáltam a takarítást. Egyszer azért mégis rám jött a takarítás. Reggel volt, ő már megitta a kávéját, utána egy kis almát majszolgatott - a gyümölcsöt nagyon szerette.

Odamegyek az ablakhoz, látom az aludttejes üvegeket, tologatom egyiket jobbra, másikat balra, hogy a port az ablakpárkányról letörölhessem, és János bácsi felé fordulva mondom: - megaludt a tej, annyira, hogy már fölül van a savó. Oda se nézett, de rám förmedt:- Hogy lehet ilyen marhaságot mondani! Tudnod kéne, hogy az aludttej van fölül, és a savó van alul. Nekem magyaráz, mikor látom! Mondom neki:- De János bácsi, nézz ide, láthatod...- Erre az asztalra csapott az öklével, és csak annyit mondott, mert nagyon kevés beszédű ember volt:- Mondtam már.

Nekem sem kellett ennél több. És itt követtem el a hibát, mert akkor már nagyon bosszantott. Tovább makacskodtam, hogy nézzed meg, hiszen itt van az orrod előtt, de ő oda se nézett, csak hajtogatta a magáét:

Ne beszélj ilyen hülyeségeket! Erre megsértődtem, én, a nagy szamár, és azt mondtam: Kikérem magamnak, ezt a durva hangot!

Otthagytam. Bevágtam az ajtót. Ha bent voltunk, az ajtót mindig nyitva hagytuk, hogy járjon a levegő, mert nagyon nedves volt a szoba. Mérges voltam nagyon. Én annyi szívességet teszek ennek az embernek, és akkor ő így beszél velem! Kirohantam a Duna-partra. Ideges lettem, sétáltam egy jó nagyot, mire lecsillapodtam. Visszamentem. Szép nagy gesztenyefák voltak a parkban, alattuk egy nagy, kényelmes pad - arra leültem. Nem mentem be. Láttam, hogy nyitva van a szobám ajtaja, tehát ő még mindig bent van - gondoltam. Duzzogtam.

Egyszer csak hallom, hogy nyikorog az ajtó. Ajvé, jön János bácsi! Látta, hol vagyok. Célba vett. Mondom magamban, nem érdekelsz. (Pedig becsültem és szerettem.) Sántikálva-csoszogva lassan felém tartott. Mikor már csak pár méterre lehetett tőlem, megállt, és elkezdett sírni. Én még embert ilyen állapotban nem láttam. Csak egy idegbeteg tud úgy sírni. Úgy sírt ott az öreg, mint egy gyerek. Potyogtak a könnyei, folytak le végig az arcán, az ingén, a kabátján.

Nagyon megijedtem. Mondom: Jaj, János bácsi, nem szabad ezt tenni, miért sírsz? Hiszen...- Mert én vagyok az oka mindennek! zokogta, akkor ott közben vitatkoztunk azon, hogy ki okozta ezt a kellemetlen helyzetet. Aztán leültünk, és újra nagyon jó barátok lettünk. Újra én főztem neki, én láttam el mindennel, minden úgy volt, mint azelőtt. így éltünk ott a művésztelepen.”422

Szentendrei tartózkodása alatt Tornyai szinte el sem hagyta a telepet. Szeretett délutánonként munka végeztével kiülni a kispadra, nézelődni, beszélgetésbe elegyedni a hazatérő emberekkel. Amikor nyár végén a tanítás miatt Barcsaynak be kellett költöznie Pestre, Tornyai átköltözött a műtermébe, s vagy ott festett vagy kint a kertben. Rossz lába és fáradékonysága miatt ülve dolgozott, kiválasztott egy témát

‘21 Nagy Balogh János, festő (Budapest, 1874 - Budapest, 1919)

422 Barcsay Jenő: Munkám, sorsom, emlékeim. Budapest, 2000.111-114. p.

90 SZENTENDRE ÉS LEGENDÁS FESTŐI