Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)
A művésztelep virágkora, főművek és bohém hétköznapok
’Hol élsz, hogyan dolgozol?’ - kérdezte őt. Pándy azt mondotta: ’Szentendrén vagyok. Egy művésztelepet alapítottunk... Egyszer látogass meg minket János bátyám.’ Erre Tornyai azt mondotta: Most mindjárt kimegyek veled.’ Kimentek. Tornyainak láthatólag igen tetszett a telep, a kert. Megvendégeltük. Azonban azt láttuk este, hogy nem készül hazamenni Pestre és éjszakára kint akar maradni nálunk. Egy üres helyiségben csináltunk neki fekvőhelyet. Egy öreg asztalt és széket helyeztünk a szobába. Másnap sem távozott. Fillér pénze nem volt. Eleinte adtunk neki enni. Nálunk maradt. Hullott almát evett és mindenféle maradékot kapott. Megette a kukacos sonkát, sajtot. Mosdatlan volt, mint egy közönséges koldus. Nem törődtünk azután vele. Követelőző és goromba is volt. Később festeni kezdett, kért festéket, ecsetet stb. 20x20 cm-es hulladék farostlemezre festett gyors színvázlatokat, 2-3 ecsetvonással. Két hónapig volt nálunk, terhűnkre. Hívás nélkül, a következő évre is kijött, akkor a kertben festett részleteket és a szobája belsejét festette le. Később nagyobb farostlemezre festett egy nagy ilyen képet. A nyitott ablakon függőrongyok, az asztal és rajta valami edény, a nyitott ajtón át a kilátás a kertbe. Ez egy jó képe volt. Halála után a Galériába11’’ került, a várba...Ez a nagy kép és a kisebbek, amiket a kertben festett, művészi munkák.”416 417 418 Bánovszky karcos sorait némiképp oldja az a szeretetteljes portré, amit Barcsay őrzött meg Tornyairól. Kettőjük korábbi ismeretsége itt Szentendrén fordult át mély, szív-meleg barátsággá. Tornyai 1932. december 30-án feljegyezte naplójába, hogy Barcsay meghívta őt magához szilveszterre. A három nappal később, január 2-án lejegyzett, szinte lelkendező és egyben megható naplósorok az idős művész szeretet és barátok utáni vágyódásáról szólnak. „Egy gyönyörű szilveszterestét töltöttünk Barcsaynál [...] Barcsayt kezdem megérteni és igazán megszeretni [...] Sokat beszélgettünk [...] jó lelki fürdő volt ez nekem! [...] Ő ugyan váltig mondja, hogy soha nem szeretett úgy, és nem fog szeretni senkit, mint Bélát"7, de én tudom, hogy engem is fog szeretni, ha megismer igaz valóságomban. (Éppen úgy, mint én Béla helyett őt!).,41S Barcsay 1925 nyarán a makói művésztelepen ismerte meg Endre Bélát, Koszta József419 és Tornyai 4,5 Magyar Nemzeti Galéria llft Harm Ferenc: Egy festő naplója. Bánovszky Miklós visszaemlékezései. Szentendre, 1996. 46. p. 417 Endre Béla, festő (Szeged, 1870 - Mártélyfürdő, 1928) 418 Bodnár Éva: Az újra felfedett Tornyai. Budapest, 1986. 158. p. 4,9 Koszta József, festő (Brassó, 1861 - Budapest, 1949) János mellett az alföldi festészet harmadik kiemelkedő alakját. A harmincéves korkülönbség és Endre Béla korai, 1928-ban bekövetkezett halála ellenére Barcsayban mély érzelmi kötődés alakult ki atyai barátja iránt, akitől sokat tanult, „főképp emberséget és azt, hogy a művészet szent”. Sokat hallott tőle Tornyairól is, akivel Endre Béla Hódmezővásárhelyen egy ideig megosztotta műtermét. Ott történt a Barcsay által megőrzött mulatságos, de az igaz barátságot példázó eset. Bánovszky Miklós: Tornyai János arcképe, 1933-34 Olaj, vászon, 60x50 cm | Ferenczy Múzeum „Endre Béla Párizsba utazott, és a szépen berendezett műtermében Tornyai egyedül maradt. Szép régi bútorokkal volt berendezve a helyiség, Endre Béla bútoraival. Tornyai hát egyedül maradt, dolgozott, néha volt pénze, többnyire meg nem. Ilyenkor szép lassan eladogatott valamit a bútorokból is, annyira, hogy mire Béla bácsi hazajött Párizsból, a műterme majdnem üres volt, a kedves bútoroknak már csak a hűlt helyét találta. - Jankó - kérdezte - hova lettek a bútorok? - Jaj, Bélám - felelte Tornyai - nem volt pénzem, hát eladogattam. - De Jankóm! - kiáltott fel Endre Béla - hát miért nem írtál nekem! Én megvettem volna őket!”420 Barcsayt egész életében tanúsított erkölcsi tisztasága és önzetlen segítőkészsége mellett az idős, beteg festőkolléga felkarolásában bizonyára moti-420 Barcsay Jenő: Munkám, sorsom, emlékeim. Budapest, 2000. 65. p. A MŰVÉSZTELEP VIRÁGKORA 89
