Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)
A művésztelep virágkora, főművek és bohém hétköznapok
el együtt Párizsban, majd közös műtermet bérelve, Barbizonban. Kipróbált együttlakók voltak, de Szentendrén mégis úgy összevesztek, hogy Paizs Goebel ajtót mutatott barátjának. A helyzetet Barcsay Jenő mentette meg azzal, hogy Czimrát befogadta magához a saját műtermébe. „Azelőtt én nem ismertem őt, csak amikor odaköltözött a telepre, Goebel Jenőhöz. Egyszer aztán nagyon összevesztek. Goebel is maga látta el saját magát, mint mindannyian, és egyszer éppen tejet forralt valami gyorsmelegítőn. Reggel volt, a tej forrt, Goebel meg nem messze a tejtől föltette a lábát egy sámlira, és ott pucolta a poros cipőjét. Czimra akkurátusabb ember volt, rászólt, hogy ne csinálja ezt, hiszen a por, a piszok mind ellepi a tejet. Szó szót követett, összevesztek. Pedig Goebel mindig a legszebben beszélt Czimráról, mindig azt mondta: Jaj, a Czimra, az nagy tehetség - és szerette is, de erre megdühödött, és azt mondta: - Mars innen! Kirúgta. Reggel éppen megyek ki a folyosóra - látom, hogy Czimra ott sétál föl-alá. (Szakálla volt neki is, Goebeinek is, nekem is, és majdnem egyformán rongyosak voltunk mind a hárman. Nekem is egy ruhám volt, nekik is.) Ha néha kimentünk együtt a szentendrei Duna-partra, mindenki utánunk fordult: három ágról-szakadt, szakállas pasas. Kérdezem Czimrát, hogy mi a baj. - Hagyd el - azt mondja, - megyek be Pestre, mert a Jenő kirúgott, összevesztem vele. Mondom, dehogy mész Pestre, elég nagy szobám van nekem, adok én neked helyet. Erre odaköltözött hozzám. Igen ám, csakhogy önző ember volt, úgyhogy már alig tudtam elviselni én is. Kezdett dirigálni, annyira, hogy én a végén magamtól hagytam ott a saját szobámat, és áthurcolkodtam a mosókonyhába, de annak a közepén volt egy kanális, és áradt belőle a bűz. Nem is bírtam ki három napnál tovább. És hiába példálózgattam Czimra előtt, hogy ajjaj, így-úgy - nem hívott vissza. Aztán nem törődtem vele, magamtól bementem, elfoglaltam a régi helyemet, és jóban voltunk ezután is. Én jól éreztem magam vele, mert a tehetséges emberek társaságát mindig szerettem. Megbocsátottam neki.”411 „Szentendrén lobogott utolsókat, nagyon szépeket az öreg Tornyai, küzdelmes, roppant nehéz életének maradék alkotóerejét még egyszer összeszedve” - írta róla Székely Zoltán.412 A hatvanöt éves mester anyagi és magánéleti gondoktól tépázott idegállapotban, egy korábbi szélütéssel sújtva, 411 Barcsayjenő: Munkám, sorsom, emlékeim. Budapest, 2000. 110-111. p. 412 Bodnár Éva: Az újra felfedezett Tornyai. Budapest, 1986.157. p. 1933 nyarán érkezett Szentendrére. Régi barátjának, Medgyessy Ferenc szobrászművésznek ekkortájt írta egyik levelében: „Félszáz esztendeje, hogy becsülettel űzöm ezt a k. mesterséget, s ha most el nem adok, egészen bizonyosan - és végérvényesen - becsukhatom a boltot! de még úgy szeretnék pingálni!s azt hiszem, még ezután csinálnám meg legtűrhetőbb dolgaimat”413. Helyzetét oly kilátástalannak érezte, hogy lépéseket tett már egy trafiknyitási engedély megszerzéséért. De a nagy múzsának, Szentendrének is köszönhetően, megmenekült ettől. A halála előtti utolsó lángra lobbanását mintegy háromszáz, Szentendrén készült mű igazolja. „Én csakugyan virágba borultam ” - írta Tornyai János egyik barátjának a második Szentendrén eltöltött nyár után, 1934-ben. írhatta minden túlzás nélkül, hiszen a harmincas években a művésztelepen vendégeskedő festők közül mind a művek mennyiségét, mind kvalitását illetően messze a többiek fölé emelkedett, igaz, hogy vele ellentétben a többség fiatal, pályája elejét taposó festő volt akkoriban. Az idős festő alakját négy fiatalabb kollégája: Onódi Béla, Bánovszky Miklós, valamint fő pártfogója és istápolója, Barcsayjenő kelti életre. Onódi Béla 1919-ben, alig húszévesen ismerkedett meg Tornyaival. Első találkozásukról bővebbet nem tudni, a másodikról viszont megmaradt az itt következő történet. „Vendégeink közül színes és érdekes egyéniség volt Tornyai János. Barcsay ajánlására, akihez szoros barátság fűzte, töltött a telepen két nyarat, ahol a kertben festette szebbnél szebb képeit. Nehéz természetű ember volt, sokszor semmiségekért kínosan felpaprikázódott. Indulatosságát azonban belátva igyekezett azt azonnal jóvátenni. Egyszer, amikor a művésztelep udvarán festegetett. kedvesen megkérdeztem: ’Hogy megy a munka, János bácsi?’ Mire ő rám rivallt. Kis idő múltával, amikor már társaimmal a házam előtti pádon üldögéltünk, hallottam közeledő csoszogását, mert az egyik lábát húzta. Odajött és azt mondta: Hát elgyiittem az Onódi gyűlésre.’ Ezzel akart kibékíteni. Nem lehetett rá haragudni, ez volt ő.”414 Bánovszky Miklós Onódival és Barcsayval ellentétben, majdhogynem bántó és rideg tárgyilagossággal beszél Tornyai körükben eltöltött hónapjairól. „Nyár elején Pándy találkozott Budapesten Tornyai János hódmezővásárhelyi festőművésszel. 413 Székely Zoltán: Tornyai Szentendrén. In: Művészettörténeti Dokumentációs Központ Közleményei I. Budapest, 1962. 35. p. 414 Életutam. Onódi Béla festőművész visszaemlékezései. Szentendre, 1984.62. p. 88 SZENTENDRE ÉS LEGENDÁS FESTŐI
