Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)
Barangolások Európában
Barcsay Jenő Perugia-ban Istókovits Kálmánnal (balszélen) és Devich Sándorral (jobbszélen), 1927 Archív fotó I Barcsay hagyaték nyomon kívül. Ő néha szólt hozzám, én meg makogtam valamit. Mindig egyedül voltam, és nagyon jól éreztem magamat. Tudtam, hogy senki sem ismer, senki sem tudja, hogy ki vagyok. Mentem a hegyek felé, Fiesole felé, és folyton dolgoztam. így aztán összehoztam valami hatvan akvarellt. Mire a társaim utánam jöttek - még Párizsban megbeszéltük, hogy Firenzében találkozunk - addigra nekem már kész kollekcióm volt. - Együtt elmentünk Perugiába, Assisibe, Rómában is voltunk, onnan indultunk haza. Nekem már egy fillérem sem maradt, de azért fölszálltam a vonatra. Hazazsuppoltattam magam.”2í messziről jöttem... A végén látta, hogy nem tud tőlem szabadulni, és fölkísért az igazgatóhoz. [...] Bemutatkoztam, mondtam, hogy szeretném megnézni a múzeumot. A portás is ott állt, valamit darált, valószínűleg, hogy ő mondta már nekem, hogy nem lehet. Erre az igazgató is mondta, hogy nem lehet, de most már franciául. Mondtam, nekem ugyan hiába mondja, franciául sem tudok. Erre nevetett és végre intett a portásnak: engedjen be. így erőszakoltam ki a múzeumlátogatást. Barcsay Jenő (jobbról) és Devich Sándor Rómában, 1927 Archív fotó I Barcsay hagyaték Elazamentem, és elmeséltem mindent a háziaszszonyomnak. Ő tudott ezekről az engedélyekről, úgy látszik másoknak is szerzett már ilyent, fölajánlotta, hogy megírja a kérvényt, elküldi Rómába, és majd meglátom, hogy három nap múlva nálam lesz a belépő, az ingyen múzeumlátogatási engedély, amit festők szoktak kapni. így is lett. Jártam a múzeumokat, és nemsokára magamhoz vettem a grafikai készletemet meg az akvarelljeimet, mert azt vittem magammal, és Firenze környékén dolgozni kezdtem. Nekem való tájék volt. Csupa Cézanne-os tájat láttam, akkor kezdett Cézanne a véremmé válni. Jártam a dombokat, a hegyeket, azt hiszem három hétig nem beszéltem senkivel egy árva szót sem, a háziasszoNagybánya, a magyar Barbizon Mielőtt Európa művészeti központjaiból megérkeznénk Szentendrére, még egy rövid kitérőt teszünk Nagybányára, oda, ahonnan a szentendrei festészet Párizs mellett a legtöbb inspirációt kapta. A nagybányai festőkolónia kezdeti éveit a Ferenczy Károlyról szóló történeteken keresztül már többen is felidézték. Ferenczy a rá jellemző tömörséggel, mindössze három szóval jellemezte Nagybányát: „a tájék biblikusán monumentális”. Réti István lilás-fehéren izzó napsütésről beszél, ami „a színek lángját a legmagasabbra szítja, s ugyanakkor a lokális színeket megfosztja önállóságuktól és saját fényének egységébe olvasztja.”258 Petőfi Sándor Nagybányát jellemző sorai is valami egészen különös élményről szólnak: „A város és az egész völgy felett sajátos tiszta kék köd, mintha az ég leereszkedett volna a földre. Az ember nem hiszi, hogy nem álmodik, vagy azt gondolja, hogy csak emlékezik, hogy nem most van itt, hanem régen, igen régen volt és boldog órákat élt itt.”259 Szentendrére kerülésük előtt, s azt követően, a kilencszázas évek elejétől a harmincas évek végéig, a festők többsége Párizs mellett megjárta Nagybányát is. Volt, aki csak egyszer-kétszer látogatott el az erdélyi bányavárosba, míg mások éveken keresztül rendszeresen visszajárókká lettek. Arról, hogy kinek mit jelentett a „magyar Barbizon” szellemisége és különleges táji adottsága, leghitelesebben ismét az érintett festők tudnak mesélni, elsőnek Onódi Béla. „1918 nyarán ösztöndíjat kaptam Nagybányára és ott töltöttem el az egész nyarat. Nagybánya 237 238 239 237 Barcsay Jenő: Munkám, sorsom, emlékeim. Budapest, 2000. 66-72,76-78. p. 238 Réti István: A nagybányai művésztelep. Budapest, 2001. 52. p. 239 U. o. 137. p. BARANGOLÁSOK EURÓPÁBAN 45
