Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)
Barangolások Európában
Tanulmányúton Firenzében, 1927 Balról jobbra: Istókovits Kálmán, Devich Sándor, Feszty Masa, Barcsay Jenő Archív fotó I Barcsay hagyaték főztem, akkor olcsó kis kifőzdékbe jártam, ahová kispénzű franciák is eljártak. [...] Szerencsésnek érzem magam, most is, hogy ezt a párizsi ösztöndíjat épp akkor kaptam, amikor a legnagyobb szükségem volt arra, hogy mindent elfelejtsek, amit addig a főiskolán tanultam. Ezzel nem akarom a főiskolát lebecsülni, mert nagyon sok jót tanultam ott, de mégis azt kell mondjam: Tanulmányúton Firenzében, 1927 Balról jobbra: ismeretlen, Barcsay Jenő, Istókovits Kálmán, Devich Sándor Archív fotó I Barcsay hagyaték A festőnek, egy fiatal embernek, hogy a saját festői útját megérezhesse és ezen elinduljon, az iskola után újra elölről kell kezdenie mindent. S ahhoz, hogy újrakezdje új környezetre van szüksége. Én a sorsomtól ezt megkaptam. Új környezetbe kerültem, idegen helyre, Párizsba, az élő művészet, festészet városába. Később mindig úgy éreztem, hogy az a második hazám, annyira szerettem ott lenni. Rövidesen annyira otthon voltam, hogy jobban ismertem Párizst, mint Budapestet.[...] 1927 áprilisában fölkerekedtem, leutaztam Firenzébe, és Olaszországban maradtam, amíg anyagilag 44 SZENTENDRE ÉS LEGENDÁS FESTŐI bírtam, egészen június végéig. [...] Csak annyi pénzem volt, hogy a megőrzőbe betegyem a táskámat. Elindultam a Via Stazionén, és egyszer csak megérkeztem egy csodálatos térre: középen a dóm, attól jobbra a Giotto-torony. A kék ég. Azt gondoltam, hogy elájulok a szépségtől. Én még olyan szépet nem láttam! Körben a dóm körül sétálgattam, befordultam a kis mellékutcákba, fölmentem a Michelangelo-térre, és onnan néztem a szépséges panorámát. Ültem és néztem a várost. Fáradt, kimerült lehettem, közben nyilván el is alhattam, mert arra eszméltem, hogy fázom. Akkor gondoltam arra is, hogy milyen könnyelmű vagyok, hónap közepén pénz nélkül elindultam a nagyvilágba, és hogy este még valahol aludnom is kéne. Elindulásom előtt, Párizsban kértem ugyan a magyar követséget, hogy küldjék utánam az ösztöndíjamat Firenzébe. Úgy gondoltam, majd szerzek lakást, megírom nekik a címet, és ők elküldik oda a pénzt. Igen, de ez csak a hónap végén volt esedékes. Addig is élni kell valamiből! De én szerencsés ember vagyok! Elindultam vissza a dóm felé, az valahogy vonzott engem. Közben betévedtem egy kis utcába. Ahogy ott állok, bámészkodók, egyszer csak megszólít egy nénike: - Signore! És kedvesen, kézzel-lábbal mutogatva megkérdezte, hogy szobát keresek-e. Boldogan válaszoltam, hogy igen. Erre bevezetett az egyik házba, föl az első emeletre, és egy igen szép, kedves szobában találtam magam. Jött mindjárt a háziaszszony is. Elővettem a szótáramat, és a rossz tudásommal úgy-ahogy megmagyaráztam neki, hogy magyar ösztöndíjas vagyok, elsején kapok pénzt, addig hitelezze nekem a szobát és a kosztot is.- Mi legyen az a koszt? Mondtam, naponta másfél liter tej, és öt-hat zsemle. Nagyon szívesen hitelezett. Aztán mindjárt arra kért, hogy menjek mosakodni, és mutatta is, hogy ott van a lavórban a víz. Nem értettem, hogy miért olyan sürgős ennek a nőnek, hogy én megmosakodjam? A nő kiment, én megmosakodtam. Hát a víz tiszta fekete lett a koromtól. Hiszen én két egész éjszaka utaztam! Azért tűnt fel a néninek, hogy idegen vagyok, mert csupa korom volt az arcom. Látszott, hogy nagyon messziről jöttem. Na, hát akkor már volt szobám is, ennivalóm is. Már másnap rohantam a Pitti-be236. Egy magas portás azonban utamat állta, és mondta, hogy a múzeum nincs nyitva, a minisztériumtól kell kérvényezni a belépőt. Hát ebbe nem akartam belenyugodni. Mondtam, mutogattam, hogy idegen vagyok, 236 A Mediciek reneszánsz palotája, a Palazzo Pitti, Firenze egyik nevezetessége ad otthont a híres Pitti Képtárnak.
