Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)
Új táncrend régi-új lépésekkel
ma fényképezni szeretnék Baresay mestert óráján. Domanovszky Endre volt akkor a rektor, betegeskedett, nem volt bent. Meglepetésemre a titkárnő aggályoskodva fogadott: - Erről a rektor úrnak tudni kell - mondta elutasító arckifejezéssel. - Tud róla a mester - mondtam meglepetten. - Akkor is - szakított félbe a rektor úrnak erről tudnia kell -Jó - egyeztem bele. - Hívjuk fel a rektor urat, és engedélyt kérek tőle. - Azt nem lehet - válaszolta idegesen -, otthon nem lehet őt zavarni. Nem várakoztathatom meg a mestert, megmondom, hogy ma elmarad a fényképezés. Válaszra se várva elkö-Barcsay Jenő festés közben, 1961 Archív fotó I Baresay hagyaték szöntem és siettem Barcsayhoz. Az óra már javában tartott, amikor benyitottam, Baresay mester néhány szóval bemutatott növendékeinek. Kék, rövid, tanári köpenyt viselt, hosszú pálcával a kezében, egy váll- és egy hátizom anatómiai felépítését magyarázta. Az áhítatos csendben fényképeztem, és közben figyeltem diákjait, ahogy lesik mesterük minden szavát. El is feledkeztem a titkárnőről, és csak fényképeztem. Ilyenek lehettek, gondoltam, valaha a nagy reneszánsz festők mesteriskolái, ahol a növendékek templomi csendben figyelték a mestereik minden mozdulatát, szavait. Szünetet tartott, kimentünk a tanári szobába - Mi újság, könnyen idetalált? - kérdezte. Elmondtam, hogy a titkárnő szerint előbb engedély kellett volna kérnem a rektor úrtól. Felpattant, majdhogynem toporzékolt - Az egy undok nő. - mondta.- Na, de jöjjön, majd én beszélek vele. - Dühös léptekkel elindult, én meg utána. Megállt a rektori hivatal ajtajában, előreengedett, rám mutatott:- ő Molnár Edit, az MTI munkatársa, de - emelte fel mind két karját - én nem érek rá ilyen dolgokkal foglalkozni - mondta már kevésbé dühösen -, intézzék el egymás között. - Sarkon fordult és otthagyott. - Este felhívom a rektor urat, és utólagosan engedélyét kérek -mondtam a megszeppent titkárnőnek. Baresay kint állt a folyóson, és kissé izgatottan kérdezte. - Na mi volt? - Semmi - nevettem el magam. - Megígértem, hogy este felhívom a rektor urat. Aggodalmaskodva lépegetett mellettem a folyosón, majd megállt, körülnézett.- Az egy undok nő - ismételte meg halkan -, de feltétlenül hívja fel Domanovszkyt! -. Meg is tettem. Domanovszky kedves, udvarias volt, mintha kínos lett volna neki, hogy tőle kérek engedélyt Baresay Jenő fényképezéséhez. Nekem is meglepő volt, hogy a nemzetközi hírű mester, az anatómiakönyv világhírű szerzője ennyire függjön egy fontoskodó titkárnőtől. Akkor is ilyen volt, amikor nagy protokolláris ceremóniával megnyílt Szentendrén a Barcsaygyűjtemény. Ott volt Aczél György752 elvtárs, a pártközpont, a megyei pártbizottság, a tanácselnök, a tanácstitkár, a kormányőrség, minden rendű és rangú fontos ember. Egy lelket se be, se ki nem engedtek, a tévét sem. Odamentem Baresay mesterhez, arra kértem, tegye lehetővé a fényképezést a termekben, a megnyitó előtt. Ártatlan, csodálkozó szemekkel nézett rám. - Én intézkedjem itt? Én itt ilyen kicsi vagyok - mutatta hüvelyk és mutatóujjával -, ilyen kicsi, mit egy egér. - Ha belegondolok, hogy milyen nagy volt a protokolláris felhajtás, volt abban némi irónia és igazság, amit Baresay mondott. Egészsége kezdett megromlani, keringési problémái voltak, olykor elszédült, bizonytalanná vált a járása. Kétségbe volt esve. - Mi lesz velem? - kérdezte -, ha nem tudok festeni, nem is merek arra gondolni - mondta, és kezeivel tiltakozó mozdulatot tett, mintha a rosszat el akarná hessegetni magától. Húga, Erzsiké, a szamosújvári nyugdíjas tanítónő egyre több időt töltött vele Szentendrén és 7,2 Aczél György, a Kádár-korszak első számú kulturpolitikusa az 1960-as évek közepétől az 1980-as évek közepéig (Budapest, 1917 - Bécs, 1991) 168 SZENTENDRE ÉS LEGENDÁS FESTŐI
