Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)
Sötét idők, a háború fogságában
Miháltz Pál a művésztelepen, 1950 körül Archív fotó I Ferenczy Múzeum a nosztalgiát, az életben maradni akarást is. Társam azt mondta: ’Mindezt megfesteni? Ezt nem kell megfesteni.’ Itt megint eszembe jutott a művészet létjogosultsága! Ez a ’kollégám’ szabad idejében és csendes időben akvarellezgetett a ’faluvégeken’, mintha otthon lett volna a legnagyobb békében, Nyíregyházán vagy Miskolcon. Én nem tudtam dolgozni, mert sokkal nagyobb volt bennem a feszültség, mintsem hogy azt ott rögtön képbe tudtam volna önteni. Katonáskodásom alatt rajzzal és írással kis feljegyzéseket készítettem. Egyetlen képet festettem, ujjal és bicskával, a halott katonáról. Ezek az akkori helyzetnek és lelkiállapotomnak megfelelően, erősen expresszív dolgok voltak. [...] 1944 nyarán, a bombázások miatt is kiköltöztünk Szentendrére. Ott folytattam a festést, egészen kis méretű olaj, pasztell képeket készítettem. [...] Szóval dolgoztam sokat, a várost nem bombázták. Sajnos ez nem tartott sokáig, mert augusztus végén újból behívót kaptam: tisztiiskolára. Március elején Győrbe vezényeltek egy műszaki századhoz. Onnét sok viszontagság után 1945. április 4-én gyalog jutottam vissza Budapestre, ahol még aznap hajnalban fogságba estem. Május utolsó napjaiban szabadultam ki és június elején végre elkezdhettem a békés civil életet.”621 A festészet és a festői látásmód szolgált mentőövként Diener Dénes Rudolfnak is a legnehezebb napokban. Rónai Mihály András622 őrizte meg róla a következő történetet. „1944 októbere volt, halálra szánt sokaságot hajtottak az országúton géppisztolyos nyilasok; aki nem bírta, aki lemaradt, nem is géppisztolyból, csak revolverből kapott egy golyót. Párom Diener- Dénes Rudolf volt a sorban, órák hosszat baktattunk szótalan, nem néztünk egymásra, ha oldalt elsült a revolver; fején akkor is a Párizsból hozott fekete kis baszk barettje volt. S egyszer csak megszólalt, az út menti silány, októberi bokorra mutogatott. Valami hihetetlent mondott, nem értettem, megkérdeztem: ’Micsoda? Mit akarsz?’ S ő megismételte, újra csak mutogatott: ’Tiszta Corot623!’ Megütközve nézett, ártatlan felháborodással, mind csak mutogatva, elképedt arcomba: Hát nem látod’, s bökdösött a bokrok felé: Tiszta Corot, tisztára Corot.”624 Miháltz Pál évtizedekkel a háború után, a nyolcvanas években egy vele készített interjúban saját festészete nézőpontjából a háborús éveket tartotta legjellemzőbb korszakának. „Különös ellenmondás az, hogy a második világháború adta meg a lehetőséget ahhoz, hogy többet dolgozhassak. Olyan súlyos helyzetben éltünk az utolsó időkben, hogy nem lehetett a munkahelyemre bejárni, nagyrészt a pincében kellett tartózkodni, és sajnos volt időm éjjel-nappal rajzolni és festeni. Amikor csak lehetett feljártam a pincéből a lakásomba dolgozni. Akkor valahogy magamra találtam a mélyebb lelki élmények súlya alatt. Megéreztem a felszín jelentéktelenségét. És kerestem a látvány mögött lévő konstruktív erőket, és a közvetlen élmények expresszív kifejezését, a színek és tónusok segítségével. Azt tartom egyébként a legjellemzőbb korszakomnak.”625 623 Az ütszéli bokrok látványa felidézte Diener Dénesben a híres francia festő, Jean-Baptiste Camille Corot festészetét. 624 Francois Gachot: Diener Dénes Rudolf. Budapest, 1976. 19-21. p. 621 Korniss Dezső önmagáról. Művészet, 1974/11. 6-7. p. 625 Miháltz Pál visszaemlékezése. Magyar Nemzeti Galéria Adattár. 622 Rónai Mihály András, költő, műfordító (Budapest. 1913 - Budapest, 1992) Ltsz.: 21633/1982/5 SÖTÉT IDŐK, A HÁBORÚ FOGSÁGÁBAN 137
